LEVENTE PÉTER

DÖBRENTEY ILDIKÓ »

Interjúk, cikkek

A tiltott, tűrt és támogatott, önképző társaslény: Levente Péter
Alias Móka Miki
Retriporter: Farkas Anita
DEMOKRATA 2009.

– Ön valójában drámai színész akart lenni, mégis a televíziós gyermekműsorok révén ismerte meg az egész ország. Elmondaná ennek a történetét?

– Isten útjai kifürkészhetetlenek, viszont halálosan pontosak. Édesapámat, aki példaképes ember és ötdiplomás segédmunkás volt, 1956 után négy évig hurcolták börtönről-börtönbe, mint hazaáruló ellenforradalmárt. Így én már tizennyolc évesen az egész életemet végigkísérő tiltott vagy tűrt kategóriák közé kerültem. A Színművészeti Főiskolára persze ilyen káderlappal hiába jelentkeztem, mint osztályidegen, x-es, fiát, tehetségtelenként elutasítottak. Amikor a felvételi után sírva utaztam haza Szekszárdra, vettem egy Esti Hírlapot, amiben az Állami Bábszínház felvételit hirdetett színészképzésre. Édesanyám, az anyatigris, felküldött hát a legendás igazgatóhoz, Szilágyi Dezsőhöz, aki biztatott, hogy ha Vámos László rendező és a bizottság alkalmasnak talál, akkor csak a rossz káderlapom miatt nem utasítanak el. Karinthy Lógok a szeren-jét mondtam el, az első rosta után fel voltam véve. Attól kezdve máig van egy támogatóm: Isten. Ő a producerem. A tiltott-tűrtség legreménytelenebb helyzeteiben küldi az őrangyalait:
Például Szabó Attila rendezőt. 1965-ben indult a Zsebtévé adása Kemény Henrikkel, Szőlőssy Irénnel és velem, Móka Mikivel. Ezt nem vették észre, később pedig már azért hagyták, mert ez csak az óvodások műsora, ahol nagy kárt nem lehet okozni–, olyan elvakultak voltak, hogy nem értették, csak ott lehet igazán ártani és használni is. A tévézésnek viszont az volt az ára, hogy más szerepet nem kaphattam, a Rádió Televíziós Évkönyvben a fényképem alá azt írták, hogy Vladislav Fialka csehszlovák pantomimművész, a Zsebtévé műsorában. A köztársaság kitörése után, 1994-ben készített velem először interjút a Film, Színház, Muzsikába Jálics Kinga.

– Hiába a hallgatás, a mai napig töretlenül járja az országot különleges gyermekszínházi előadásaival, amelyek főképp az interaktivitásra, szituációs játékokra épülnek. Ez már egy évtizedek alatt kicsiszolódott, tudatos forma?

– Igen, harmincöt éve. Mi, Döbrentey Ildikó, Gryllus Vilmos és én, az úgynevezett beavató-színházat játsszuk. Lényege az interaktív személyesség, vagyis a közönség fogadása, közösséggé kovácsolása, a cselekményben való kreatív részvétele, majd a búcsú, a kezek összeérintése is; minden egyes résztvevővel lelki-szellemi-testi kapcsolat. A gyerekeknek szóló előadásokban nagyon fontos ugyanis a dramaturgiai arány; a pantomímesen eljátszott kifejező mozgás, az érthető szó és az emlékeztető muzsika egysége. Ez a kacagó koncert. Nem tapsoltatjuk az ovis gyerekeket, nem csinálunk belőlük kis robotokat. Nem tartunk szünetet sem. Társasjátékot játszunk, szórakoztatva tanítunk. A titok mindössze annyi, hogy a gyerekekre nem bálványként tekintünk, hanem társként, határozottan bánunk velük, kijelölve a határokat. Ez egy társasjáték szabályokkal és szerepekkel, De a gyerek nem választhat, csak ha már elmúlt 18 éves. Addig kiszolgáltatott, és a felnőttek felelőssége, hogy ezt hogyan életi meg vele: kis janicsárt nevel belőle, vagy pedig választani tudó polgárt, aki később úgy tud élni a jogaival, hogy önfegyelemmel megélte már a kötelességeit is. A ma olyan divatos drámapedagógiát mi már negyven évvel ezelőtt kitaláltuk a feleségemmel a csepeli óvodákban, és azóta is működik, ahol igény van rá és alkalmas tanító, szülő.

– Ami persze nem biztos, hogy menne az önök személyisége nélkül is.

– Nem mindenki tudja megtanulni, az igaz, de egyéb szakmákra sem alkalmas bárki. Például, háromféle kubikos van: az amatőr, aki képes gödröt ásni, a mester, akié nem omlik be, és a művész, aki gödrébe már jöhet is a beton... A dilettánsokról ne beszéljünk. Amatőr és mester bárki lehet, művésznek viszont születni kell. Már csecsemőkorában benne van mindenkiben az a talentum, hogy egyszer filozófus lesz, orvos, hentes, kofa vagy bármi más. A szülők és a tanítók dolga ezt észrevenni. Hasonló a különbség egy mai celeb és egy igazi sztár között is. A celeb szerintem olyan, mint egy madzagon rángatott léggömb, bármikor kiereszthetik belőle a levegőt, elszállhat vagy szétpukkanhat. A legtragikusabb, ha elfonnyad. A sztár viszont olyan, mint a borostyán, ami kitépve, félredobva, fények nélkül, a szemétdomb árnyékában is meggyökeredzik és túlél, egészen addig, amíg jön valaki, és új helyre ülteti. A sztár/művész bármely foglalkozásban született arra, amit képvisel, nincs más dolga, mint a talentumát csiszolni élete végéig, miközben nem csak önmagáért és a közösségéért érez felelősséget, és elszámolási kényszert, hanem Isten felé is.

– A nagy kérdés az, hogy a most felnövekvő generációból lesznek-e olyanok, akik észreveszik a különbséget. Mit gondol, lesznek?

– Biztosan, bár az igaz, hogy a mai gyerekek bizonytalanabbak, mint a régiek. Az egyik ok, hogy hullik szét a család. A szülők kimondják az igent, de nem figyelnek a lélek/biztonság-szellem/párbeszéd-test/szerelem időrendi sorrendjére. Ez nem azt jelenti, hogy menj templomba minden nap, hanem hogy megbízható legyél és sportszerű, nemes, őrizd a saját és a családod méltóságát. A házasság és a gyerekvállalás százegy százalékos szövetség és egész-ség, amelyben a párom nem azonos az ideiglenesen az ágyamban állomásozó próbababával. Ha ez a szövetség nem működik, a gyerek nem érzi magát biztonságban. Másrészt túl sok az információ, anélkül hogy lennének olyan emberek, akik segítenének ezt feldolgozni. Sok a tárgy a képzeletbeli játék helyett. Ha megnézzük a különböző óvodákat, intézményeket, láthatjuk, hogy egyes helyiségek ki vannak tömve használatlan tárgyakkal, amelyeknek nagy részére soha nem is volt szükség. És persze ott a média, amely hozzájárul mindehhez - mint a falat kenyér, úgy kellene például legalább heti egyszer a Magyar népmesék, a mi Égbőlpottyant meséink a televízióban, de még csak nem is ismétlik. Gyerekeink akvarellpalettáján még a szocializmusban is voltak alapszínek. Ma már csak két szín létezik: a sátánfekete és a barbie-rózsaszín. Ebből kevertess ki egy zöldet…

– Ezért fontos a magatartáskultúra? Hogy újra legyenek színek?

– Számomra az emberi viselkedéskutatásom első, gyakorlatban is hasznosítható eredménye, hogy az üldözési mániámat sikerült óvatossági mániává transzponálnom.
A magatartáskultúra tulajdonképpen három viselkedési fázis ötvözete, az ösztönös, eszes és a társas viselkedés. Minden ember ösztönlénynek születik, kevesebben válunk észlénnyé is, és még kevesebben törekszünk társaslénységre. Pedig ez utóbbi fontos lenne, hiszen a társaslényem dönti el, hogy egyes szituációkban hogyan viselkedjem? Ösztönlényként szájon vágjam, elpusztítsam-e a partneremet, vagy észlényként reagálva, szellemileg megalázva tegyem tönkre. Létezik egy régi-új kivégzési mód is a közéletben, a másikon való átnézés, ami a létező legcinikusabb hadviselés. A magatartáskultúra tantárgy egy önismereti, módszertani, gyakorlati kurzus. Én dolgoztam ki a Gyógypedagógiai Főiskolán, 1986-89 között, kifejezetten Karácsony Sándor műveinek inspirálására. Ő egy reformpedagógus volt, akit a kommunizmusban vallásossága, a hite, a magyarsága miatt tiltottak. Ma is csak tűrt kategóriában lehet jelen Magyarországon. Hiába lehetne alapvetéseket tanulni tőle, nyakra-főre hozzák a nyugat-európai és amerikai gurukat, valamint az ázsiai mestereket példának. Ideje lenne a magunkéit is ismertté tenni, és külhonban terjeszteni.
Tanításom lényege az önismeret, az éretlen felnőttségből az érett felnőttségre való törekvés: az egyéniség-személyiség-személyesség hármasa. Szeretném, ha hallgatóim rájönnének, hogy milyen a megváltoztathatatlan egyéniségük, amivel születtek. Szerencsére a személyiségünket életünk végéig változtathatjuk, pozitívan építhetjük. A személyesség kapcsolataink tartósságának záloga, a korrekt személytelenséggel illetve a romboló személyeskedéssel szemben. Persze az ijesztő lehet, amikor valaki megtudja, hogy ki is ő valójában. Én például csak negyvenéves koromban, a kisebbik fiunk halálát követő pokolian gyötrelmes úton döbbentem rá, hogy valójában éretlen felnőtt vagyok. Akkor döntöttem el, hogy még halálom előtt szeretnék éretté válni, nehogy úgy járjak, mint II. József kalapos király, aki a halálos ágyán vonta vissza a rendeleteit, mert ott döbbent rá, hogy másképp is cselekedhetett volna.

– Érett felnőtté ezek szerint csak rengeteg munkával lehet válni. Honnan tudhatjuk viszont, hogy már azok vagyunk?

– Huszonhárom éve igyekszem érett felnőtté válni, de még nem sikerült. A törekvés viszont kisugárzik a környezetemre. Egyik áldott eredménye, hogy a feleségemmel kitartunk egymás mellett. Most lépünk házaséletünk negyvenharmadik, küzdelmes évébe, eredményesen és méltóságunkat őrizve.
A legfontosabb, hogy az embernek legyen önismerete, és fogadja el saját magát. Én például borzasztó egyéniség vagyok, hiú, makacs, lusta, stb.. De ha ezt meg tudom bocsátani magamnak, a családomnak és Istennek, akkor már jó úton járok. Ekkor kell elkezdenem az egyéniségemre való személyiségépítést. Az éretté válás legfelsőbb foka pedig a személyesség, azaz a százszázalékos jelenlét. Ez az „itt és most" megélését jelenti, azaz amikor otthon vagyok, akkor nem a holnapi tárgyalásra készülök, amikor a gyerekemnek mesélek vagy imádkozom, akkor csak arra figyelek, amikor a párommal vagyok, csak őt látom. Én ezt csak negyvenéves korom óta teszem tudatosan, későn érő típus vagyok. De bárki képes lehet rá, egy kaukázusi pásztor, az egyenlítői pigmeus, egy eszkimó vagy egy nyírségi négy elemivel rendelkező parasztember is. És egy országgyűlési képviselő sem.

– Az, hogy mindenfelé hívják, jelzi, hogy van igény erre a szolgálatra. De hogyan lehet lemérni, hogy az ön gondolatai valóban eljutottak-e a hallgatókhoz?

– Hogy ennek a tárgynak milyen hozadéka van, hogy földbe hullott-e a vetésem vagy tövisek közé, netán sziklára, csak később derül ki, éppen ezért én főiskolai, egyetemi hallgatóim mindegyikének megadom minimum a kettest. Van, aki csak öt év múlva ír nekem, hogy köszönöm, most értettem meg, miről beszélt. Ugyanez a helyzet az interaktív színházzal is, a szituációs játékokkal, amelyek beülnek a gyerekbe, aki később egy éles helyzetben nem pánikba esik, vagy tétovázik, hanem emlékezik, mit kell cselekednie. Ezért tanítom alapvetésként a gondolkodás-döntés-cselekvés- hármas egységét. Például vezetés közben, mikor mész, a kanyarok előtt figyelj, és képzeld el, hogy keresztben fekszik egy biciklista vagy egy kidőlt fa az úton. Vagy azt, hogy nem egy ember, hanem egy állat, egy bika száguld veled szemben. Ezekre én gyakorlok, ezért viszont azzal vádolnak, hogy túlságosan is didaktikus vagyok, ahelyett hogy a valóság égi mását, a művészetet közvetíteném a gyereknek. Mi művészi találkozásokat élünk meg közönségünkkel, pedagógiai eszközökkel, vagy pedagógiai foglalkozásokat tartunk művészi eszközökkel. A harmadik műfajunk a közéleti szolgálatok művészi és pedagógiai eszközökkel.

– A magatartáskultúrába beletartozik a közéleti viselkedés is. Levente Péter például politizál?

– 0 órától 24 óráig politizálok, de nem pártpolitizálok. Körülöttem olyan rend van, ahogy az országban szeretném. A köz ügyeiért, az igazságtalanság, a sportszerűtlenség ellen harcolok, kisfiú korom óta. Jobbkezes vagyok, aki bár jobb kézzel fűrészel, nem felejti el, hogy ott van a bal, hiszen valamivel meg kell fogni a munkadarabot. Egy balkezes felebarátom ugyanezt teszi fordítva. Mindkét kezünkre szükségünk van, ezért csak gyógypedagógiai szinten fogadom el a jobb- és baloldali kifejezést. Akinek nincs meg ugyanis mind a két fele, az nem egész ember, én pedig szeretnék az lenni. Hasonló okból nem fogadom el az egyneműek házasságát sem, mert az nem lehet egész. Egy egész nő és egy egész férfi, az két fél ember. Két férfi vagy két nő is külön-külön csak fél-fél ember, sosem lesz belőlük egész, csak kerülgetik egymást. A jóbarátság egyik formájaként elfogadom, de nem példaképül gyermekkorúaknak.
Egy egész nő és egy egész férfi két félemberként szövetséget kötve, viszont éppen az egész-ségből mutathat példát a gyermekeinek. Persze ehhez az is kell, hogy a szülők belássák, a gyereket ne maguk közé szüljék, és engedjék a franciaágyba, aki így megint csak két fél ember között, egy kielégületlen nő és egy kielégületlen férfi közt nő fel. Persze, hogy majd ő is válik, és majd ő sem tudja, mit akar. A gyerekeket magunk köré szüljük. Hadd csimpaszkodjanak a gatyába, szoknyába szépen, és lássák az összetartozó, időnként veszekvő, de nem megsértődő, megbosszuló vagy szétváló, hanem a megbeszélő, megbocsátó és naponta újrakezdő szülőket. Aki mindig elölről kezd, az éretlen felnőtt, hiszen azért vagyok ember, hogy az előző tapasztalatokat felhasználva, érett felnőttségre törekedjem, tehát újra, meg újra kezdjek!

– Említette, hogy egész életében a tűrt és tiltott kategória között volt. Lett azonban egy hely, ahol ennek ellenére sikerült megteremtenie a saját Édenkertjét.

– Ez egy kis falu, Héreg, amit támogatottként, az Úristentől kaptunk ajándékba. Az ő földi őrangyalai hívták fel a figyelmünket a Gerecse-hegységre, ahol középső gyermekünk születésekor, harminckét esztendeje lett egy zártkertünk és egy 3x5 méteres faházunk. Tizenhárom éve beköltöztünk a faluba, egy vályogházba. Én ott egyfolytában füvet nyírok, ereszeket tisztítok, a repedéseket foltozom, miközben az agyam a feladataimon dolgozik. Ha a fizikai munka közben valami fontos eszembe jut, lecsapom a szerszámot, beballagok a szaletliba, gyorsan leírom, majd igyekszem vissza. A tevékenységeim itt fogaskerékszerűen kapcsolódhatnak egymáshoz: egy a családé, egy a tanítóművészeté, egy a természeté. Ebből állok össze én, Levente Péter, aki nem idealista-materialista és nem racionalista-liberális, hanem realista, Jézus-követő, egyistenhívő vagyok. Imádkozom a zsebmaterialista, a műliberális és az álszent farizeus felebarátaimért, hogy világosodjanak meg. A családi vállalkozásomban ügyvezető igazgató vagyok, mint férfi, és van egy beltag, aki nélkül félember lennék, ő Döbrentey Ildikó író, nőnemű társaslényem. Van még egy kültagunk is, Isten, a producer. Azért kültag, hogy rajtunk kívül bárki más is szabadon választhassa.