|
|
 |
| |
| L. P., mint gyütt-ment magánember: |
| |
Nagyváradon
születtem, a Szent János/ma Ady E. u. 23-ban,
Szekszárdon növekedtem, Budapesten váltam
éretlen felnôtté, Héregen érlelôdöm
a végsô elszámolás tiszta lelkiismerettel
való megmérettetésére.
Komárom – Esztergom megye egy, már
nem gyütt-ment ember nézôpontjából
1969 ôszén MÓKA MIKI Zsebszínháza
c. mûsorommal meghívást kaptam egy
Tarján nevû községbôl.
Azonnal Salgótarjánra gondoltam és
a Börzsöny hegység lankáira. Szerencsémre
nem a fellépés napján, de kiderült,
hogy Tarján a Budai hegységben rejtôzik.
Akkor fedeztem fel Vértes-Gerecse festôi
tájait, óvatosan kanyarogva a szelíd
szerpentineken.
1978 júniusában egy hónapos DORKA
lányunkat szoptatta feleségem, hátát
a pesti Népliget egyik platánfájának
vetve. Arra sétált egy jó ismerôsünk,
és amikor megértette, hogy a gyereknek nem
mindegy szopás közben, hogy a plafont nézi,
vagy a vibráló faleveleket, a repkedô
madarakat, a titokzatos formájú, úszkáló
felhôket a kék égen – meghívott
minket a HÉREG nevû falu melletti zártkertjébe.
Mi feleségemmel az elôzô nyarakon bejártuk
Cseh-Szlovákia, Románia-Erdély, Bulgária,
Jugoszlávia, Olaszország, Francia ország-Provence
fennsíkjait, hegyeit-völgyeit, Svájc
és Ausztria lenyûgözô havasait.
Én Tolna megyében, a Szekszárd környéki
erdôkben, a Sió-Duna, ártéri
Gemenc-erdejében nôttem fel két éves
koromtól az érettségiig. 1961-tôl
a mai napig 3500 km-t utazom havonta csak Magyarországon,
vándorszínészi és néptanítói
talentumaimmal való elszámolás okán.
Tehát úgy ismerem és szeretem hazámat,
ahogy az természetes, mégis, amikor 1978.
nyárelején elôször néztem
körül a GERECSE erdôs-sziklás,
szôlôs-gyümölcsös Bikarét
nevezetô dûlôjébôl, elállt
a lélegzetem.
Egy hatalmas, de belátható, hegyekkel koszorúzott
völgy tárult elém. Szemben a már
ismert nagyközség, Tarján házai
sejlenek. A lábamnál présházak
sora, elôttük aranysárgán hullámzó
búzatenger, nyugatra a Gerecse ölén
megbújó zsákfalu, az ezerlelkes Héreg
hívogató templomtornyai.
A jóllakott lányunkat egy körtefa árnyékában
hagytuk, tüllel takarva mózeskosarát,
nehogy megkóstolják a méhek-darazsak.
Sétára indultunk Ildikóval, és
egy óra múlva már meg is alkudtunk
egy zártkertre a Bikaréten, ahol a mai napig
esôvízben mosdunk-mosogatunk, petróleumlámpával
világítunk, kis sparhelten fôzünk,
egy 2X3 méteres faházban alszik az azóta
már felnôtt lányunk és jó
vônk.
1996-ban a faluba költöztünk egy vályogházba,
amit otthonunknak, alkotóháznak, vendéglátó
fészeknek is tekintünk, Döbrentey Ildikó,
38 éve szerelmem, gyermekeink édesanyja
és alkotótársammal. Immár
28 esztendeje élünk jóban-rosszban
a falut megtartó értékes polgártársainkkal,
szolgálva a hagyományôrzô, a
református, a katolikus közösségeket
is. Lakodalmakon, keresztelôkön, temetéseken,
falusi színjátszáson, rajzkörön,
közterületi szépítés-fásításon,
szüreten, disznóvágásokon érnek-edzôdnek
kapcsolataink.
A hely szépségére és a lokálpatrióta
szellemre jellemzô, amikor a hazai és külföldi
turisták megállnak gyönyörködni,
megszólal Csordás József Elek barátom:
– Még azt is sajnálom, hogy nézik.
– és büszke-elégedetten sóhajt
egyet. |
| |
Levente Péter
önképzô társaslény
Héreg, 2005-11-08 |
| |
|
|
|
