- Döbrentey Ildikó
- a család
 
 
DÖBRENTEY ILDIKÓ »
« NYITÓOLDAL  |  AKTUALITÁSOK  | Sajtó | Galéria | Kapcsolat | Kedvenc oldalaim
 
L. P., mint gyütt-ment magánember:
 
Nagyváradon születtem, a Szent János/ma Ady E. u. 23-ban, Szekszárdon növekedtem, Budapesten váltam éretlen felnôtté, Héregen érlelôdöm a végsô elszámolás tiszta lelkiismerettel való megmérettetésére.

Komárom – Esztergom megye egy, már nem gyütt-ment ember nézôpontjából
1969 ôszén MÓKA MIKI Zsebszínháza c. mûsorommal meghívást kaptam egy Tarján nevû községbôl. Azonnal Salgótarjánra gondoltam és a Börzsöny hegység lankáira. Szerencsémre nem a fellépés napján, de kiderült, hogy Tarján a Budai hegységben rejtôzik. Akkor fedeztem fel Vértes-Gerecse festôi tájait, óvatosan kanyarogva a szelíd szerpentineken.

1978 júniusában egy hónapos DORKA lányunkat szoptatta feleségem, hátát a pesti Népliget egyik platánfájának vetve. Arra sétált egy jó ismerôsünk, és amikor megértette, hogy a gyereknek nem mindegy szopás közben, hogy a plafont nézi, vagy a vibráló faleveleket, a repkedô madarakat, a titokzatos formájú, úszkáló felhôket a kék égen – meghívott minket a HÉREG nevû falu melletti zártkertjébe.
Mi feleségemmel az elôzô nyarakon bejártuk Cseh-Szlovákia, Románia-Erdély, Bulgária, Jugoszlávia, Olaszország, Francia ország-Provence fennsíkjait, hegyeit-völgyeit, Svájc és Ausztria lenyûgözô havasait.

Én Tolna megyében, a Szekszárd környéki erdôkben, a Sió-Duna, ártéri Gemenc-erdejében nôttem fel két éves koromtól az érettségiig. 1961-tôl a mai napig 3500 km-t utazom havonta csak Magyarországon, vándorszínészi és néptanítói talentumaimmal való elszámolás okán. Tehát úgy ismerem és szeretem hazámat, ahogy az természetes, mégis, amikor 1978. nyárelején elôször néztem körül a GERECSE erdôs-sziklás, szôlôs-gyümölcsös Bikarét nevezetô dûlôjébôl, elállt a lélegzetem.
Egy hatalmas, de belátható, hegyekkel koszorúzott völgy tárult elém. Szemben a már ismert nagyközség, Tarján házai sejlenek. A lábamnál présházak sora, elôttük aranysárgán hullámzó búzatenger, nyugatra a Gerecse ölén megbújó zsákfalu, az ezerlelkes Héreg hívogató templomtornyai.

A jóllakott lányunkat egy körtefa árnyékában hagytuk, tüllel takarva mózeskosarát, nehogy megkóstolják a méhek-darazsak. Sétára indultunk Ildikóval, és egy óra múlva már meg is alkudtunk egy zártkertre a Bikaréten, ahol a mai napig esôvízben mosdunk-mosogatunk, petróleumlámpával világítunk, kis sparhelten fôzünk, egy 2X3 méteres faházban alszik az azóta már felnôtt lányunk és jó vônk.

1996-ban a faluba költöztünk egy vályogházba, amit otthonunknak, alkotóháznak, vendéglátó fészeknek is tekintünk, Döbrentey Ildikó, 38 éve szerelmem, gyermekeink édesanyja és alkotótársammal. Immár 28 esztendeje élünk jóban-rosszban a falut megtartó értékes polgártársainkkal, szolgálva a hagyományôrzô, a református, a katolikus közösségeket is. Lakodalmakon, keresztelôkön, temetéseken, falusi színjátszáson, rajzkörön, közterületi szépítés-fásításon, szüreten, disznóvágásokon érnek-edzôdnek kapcsolataink.

A hely szépségére és a lokálpatrióta szellemre jellemzô, amikor a hazai és külföldi turisták megállnak gyönyörködni, megszólal Csordás József Elek barátom:
– Még azt is sajnálom, hogy nézik. – és büszke-elégedetten sóhajt egyet.
 
Levente Péter
önképzô társaslény
Héreg, 2005-11-08