Ha az ember már elegendően idős – mint például e sorok szerzője –, akkor éppenséggel emlékezhet fiacskája negyven esztendővel ezelőtti kedvenc műsorára a tévé fekete-fehér őskorából: Móka Mikire és társulatára. Hakapeszi Makira, a Versmondó Lányra, az állandóan Mogyorós csokival vigasztalódó Hiszékeny úrra és a fejtörőket kérdező Furfangos Frigyes mesterre. És ha elég idős vagy, és emlékezel, akkor Móka Miki, immár 67 évesen, kalapot emelve fogad a kapuja előtti hársfa alatt, hogy aztán befelé invitáljon, ahol egy kedves parasztház, egy regényes telek, és egy nem kevésbé regényes életút vár rád.

Héregen vagyunk, a Gerecse felé vezető úton, ahol a dimbek-dombok között megbúvó települések akár honfoglaló Árpád apánkat is láthatták. Majd mindegyik nevezetes valamiről: Tinnye már az ókorban is lakott hely volt, nem beszélve a Garancsi-tóról, amelynek partján ma is ott áll az Üvegtigris című filmből megismert büféskocsi – „izirájder, öcsém, izirájder” –; Únyban néhány régi pincét látsz, Epöl volt a budai királyi pince ősidők óta szolgáló feltöltője, Bajna meg Sándor Móricról, az ördöglovas grófról híres, aki fogadásból még a kastélya erkélyéről is leugratott a lovával. Héregnek van egy Mátyásról elnevezett Király-kútja, no és jelenkori hírességként itt él a Móka Mikiként elhíresült Levente Péter.

A hosszúra nyúlt telek madár-, ember- és kutyabarát, olyasmi, ahol mindenki jól érezheti magát. Két ház – egy a vendégeknek –, be- és kiülők, szaletlik, bokrok, gyümölcsfák, a telek végében madárles néz a nádassal benőtt vízi világra, ahol kis ladik ring; Matula bácsi is megirigyelhetné a Tüskevárból…

Amíg a hársfától, vagyis a kaputól eljutunk a madárlesig, vagyis a telek vízbe süllyedő végéig, sok minden kiderül. Például, hogy Móka Miki önképző társaslényként Levente Péter lett – bár ami azt illeti, mókából, tréfából hallgatójának ma sem lehet hiányérzete, de ezek immár a mának szólóak, és a címzettjei sem feltétlen a gyerekek… Hogy a tévét feledve – „tíz éve kiakolbólítottak mindenhonnan, hivatalosan azóta nincs munkám” – ma afféle vándorszínészként és néptanítóként hívják mindenhova, ahová három és fél évtizedig a tévé képernyőjén keresztül egy egyszerű kattintással eljutott. Hogy amit most csinál, azt magatartáskultúrának nevezi, ezt okítja óvodásnak, iskolásnak, egyetemistának, tanároknak, gondolkodni igényes felnőtteknek, idehaza és Szlovákiában. Megtudom tőle, hogy kinek van magatartáskultúrája (a parasztembernek például igen, de némely miniszterelnöknek nemigen), hogy ő nem értelmiségi, hanem megpróbál értelmes maradni, és a hasonlóan igényes paraszttal és munkából megélni kívánókkal tart együtt, s hogy most is diktatúrában élünk, csak a bolsevizmus, a nácizmus diktatúrája után most a brókerizmus diktatúrájában…

– Tudod, mi van ma? Ma a szocializmus lendkereke elszakadt ékszíjjal csattog a fejünk fölött… És tudod, miben különbözik ez továbbá a többitől? Hogy miközben mi, értelmesek, mindig is tudtuk, hogy a kétszer kettő az négy, a bolsik és a fasiszták megmondták, hogy ma mennyi. A brókerizmus korában már ez sem működik, a mai válasz: attól függ… Veszem vagy eladom… Ez ellen is védhet a magatartáskultúra, amely három, egymásra épülő, hármas-egységen alapul. A gondolkodás – döntés – következetes cselekvés, valamint a lelki – szellemi – testi egyensúlyra való törekvés hármas egységein. E kettő eredményeként valósulhat meg a magatartáskultúra lényege, az életben maradni – eredményesen és méltósággal – bármilyen körülmények között hármas szabálya. Aki pedig lemond az önálló gondolkodásról és döntésről, az parancsra – pót – pazarló módon cselekszik.

És ekkor még csak a kert közepén járunk, ahol is békességben álldogál a birtok első, kőből épült háza, egy polgári budi. Büszkén benyit, odabenn minden tiszta, ragyog, a fal frissen festve, a pottyantós előtt szőnyeg, lámpa, télire hősugárzó várja a gazdát; az ülőke mellett hetilapok kupacai magasodnak. Jobbra a jobboldali Demokrata, balra a balliberálisnak számító Élet és Irodalom.

– Én meg középről tekintek rájuk – hallom világnézetének esszenciáját.
És ömlenek a történetek, a tanítások, amelyek többsége különféle hármas egységek körül bonyolódik. Mert ugyebár van a növény – állat – ember, közülük csak az ember választhat, neki van lehetősége gondolkodni – dönteni – következetesen cselekedni. Erre épül a test – szellem – lélek hármas egysége, amire rátesszük a megismerés – ráismerés – felismerés fokozatait, amire illeszkedik az ösztönlény – észlény – társaslény, illetve az egyéniség – személyiség – személyesség kategóriája. Hogy hogyan – hát erről szól a magatartáskultúra. Ő maga a marxista esztétika-filozófia tanulmányozása után döntött, hogy nem idealista materialista, hanem realista – jézuskövető – egyistenhitű lesz. Aki negyvenévesen jött rá arra, hogy éretlen felnőtt ember, azóta azon igyekszik – környezetét és hallgatóságát sem kímélve –, hogy érett felnőtt legyen belőle…

Ezekből a „szentháromságokból” még elsorol vagy egy tucatnyit; bevallom nem könnyű mindenhová követni szellemének csapongó röptét. Az istenhiten kicsit elvitatkozunk, ő egy presbiter gyermekeként, magam meg afféle gyaurként magyarázzuk a világot, hogy aztán megnyugtasson: „az Isten azért téged is a tenyerén hordoz”.
Békésebb vizekre evezve visszakanyarodok Móka Mikihez, s bizonyítva felkészültségemet, szavalok:

– „Véget ért a móka mára, / Zárul Miki mókatára. / De ha tetszett, nemsokára visszavárhatsz, / Jóska, Sára, Tercsi, Fercsi, Kata, Klára, / S valahány név a naptárba’ / Eljövök még hozzátok, / Viszont látásra pajtások!” Ugye, az adások végén elhangzó kis vers, amit akkoriban egy ország fújt, álmából is ébresztve. Valami olyasmi történt akkor, ami évtizedekkel ezelőtt megelőzte korát…

– Ma úgy mondanánk, interaktív műsort csináltunk, a gyerekeknek nem volt kezükbe adott szövegük, az élő adás varázsának engedve alakultak a szerepek és a játékok. Ez volt a Zsebtévé, amely abban is újított, hogy stúdióműsorban itt alkalmaztunk először televíziós trükköket, például a Versmondó Lány egy meséskönyv lapjai közül lépett elő.

– Kis bajban vagyok – vallom be –, a hátralévő szemernyi helyre hogyan zsúfoljuk be az elmúlt negyven évedet?

– Az elmúlt negyvenet? És az egész hatvanhetet? Miért, tán ki akarod hagyni az őseimet? Rákosi Viktor volt a dédapám, aki Sipulusz néven lett áradó ötlető humorista, író, újságíró, sőt, országgyűlési képviselő. Rákosi Szidi a híres drámai színésznő, a Nemzeti Színház örökös tagja, színiiskola-alapító, pedig a dédnagynéném. Rákosi Jenő a dédnagybácsim, író, drámaíró, újságíró. És ide tartoznak még – „köbükunokai fokon” – Beöthy Zsolt a nagyhírű irodalomtörténész, esztéta, egyetemi tanár, és Beöthy László színházalapító és -igazgató. A két nagyapám mezőgazdasági egyetemet végzett parasztember, akiknek a hármas egysége a becsület – derű – találékonyság volt.

– Próbáljunk, ha lehet, nálad maradni…

– 1961-ben felvételiztem a Színművészeti Főiskolára, de „osztályidegenként” nem vettek fel, papám ekkoriban éppen negyedik éve ismerkedett az ’56-osok számára fenntartott börtönökkel… Anyám észrevett egy hirdetést az Esti Hírlapban, mely szerint a Bábszínházba felvételit hirdetnek. Megfeleltem, kilenc évet töltöttem a Bábszínházban, ahol hamarosan Rátonyi Róbert szerepeit is megkaptam; amit ő Budapesten játszott, azt én vidéken. A bábos korszakom után jött az Operettszínház, nyolc év, havi 32 előadással, karakterszerepeken osztoztam Suka Sándorral. A szomszédos Mikroszkóp színpadon csináltam egy gyerekelőadást, azt meglátta Komlós János, s áthívott oda; 14 évet töltöttem ott. A valós lényem 1994-ben, a Komédium igazgató-főrendezőjeként ment nyugdíjba, de mindeközben végig ott volt a „digitalizált” Levente Péter a tévében és a rádióban – a Ki kopog majd’ tizenöt évig ment a Kossuthon –, és sorra jelentek meg az Égbőlpottyant meséink is.

– Meséink? Kit tisztelhetünk a többes számban?

– Szerelmemet, feleségemet, alkotótársamat Döbrentey Ildikót. Aki magyar- és rajzszakos tanár, a mesék tudója, műfajteremtő alkotások megálmodó-kitaláló szerkesztője, írója, költője, festője, művészek múzsája. Nekem a jobbik felem. És ki ne feledjem Gryllus Vilmost, aki huszonkilenc éve alkotócsapatunk harmadik tagja. Ez a hármas is egy egység; műfajunk neve: Kacagó koncert, azaz társasjáték 4-104 éveseknek. Járjuk az országot hármasban, kettesben és egymagam is, fellépek, mint zsebszínháznyi Móka Miki, akinek tán még hírét sem hallották a mai gyerekek, de épp úgy élvezik az „adást”, mint negyven évvel ezelőtt. És ez nem ám valamiféle nosztalgia, amit amúgy is utálok, mert az olyan, mint a veteránleves: egyetlen babérlevélből főzik egy életen át, hanem egy retrospektív előadás, visszatekintés a mából a múltba, a jövő érdekében.

– Honlapodon ez is áll: Levente Péter alkohol-, dohány- és nőfüggő. A nőt érteni vélem, s remélem, mindketten nejedre gondolunk. Pipálni pipálsz, de speciel inni nem adtál…

– Jegyezd fel: pipából hét darab szükségeltetik, minden napra egy, szurkálóból viszont legalább egy tucatnyi. Inni az igénynek megfelelően iszom, de csak este hat után, és mindig a megfelelő pohárból.

Míg a fotó kedvéért felmászik a hársfára, megtudom, hogy:

– Van a Darwin-kerti ember, meg az Éden-kerti ember. Abban egyezünk, hogy mindketten felelősséget vállalunk önmagunkért és embertársainkért. Csak az Éden-kerti az Isten felé is felelős, a Darwin-kerti meg e helyett bekapcsolja a tévét…
Tűnődözöm mindezen, mikor jön Ildikó asszony, akitől azt kérdem:

– Milyen az élet ezzel az emberrel negyvenegy éve?

– Hol van? – néz körül Ildikó.

– Hol lenne – mutatok fölfelé –, fönnül, a fán.

Az asszony nincs meglepődve.

– Hát, nem unalmas – érkezik a válasz.

És amikor Marci fiam, a fotós kolléga, egy határozott mozdulattal a fejemre zúdítja a ménkő nagy vaslétrát, ám az nem töri be a koponyámat, hanem szépen landol a vállamon, a Mester hangosan kiabál: na, ugye mondtam, látod: az Isten a tenyerén hordoz!

Tényleg, minden lehet… Marci ujjai kifürkészhetetlenek… Az Isten útjai pedig halálosan pontosak.


megjelent: http://www.szabadfold.hu/interju/moka_miki_az_edenkerti_ember