DÖBRENTEY ILDIKÓ » « NYITÓOLDAL  |  AKTUALITÁSOK  | Sajtó | Galéria | Kapcsolat | Kedvenc oldalaim   Interjúk, cikkek Egy konzervatív úrról 2009. 06. 22., Pikó András jegyzete a Klubrádióban   Egy konzervatív úrról Szombaton délután a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban volt dolgom, kerekasztal-beszélgetést vezettem a 30-as, negyvenes évek filmhíradóiról, a náci és nyilas propaganda hatásmechanizmusairól. A téma, persze aktualizálható és áthallásos, a médiáról és a propagandáról beszélgetni mindig hálás feladat. Szerencsére a szervezők mást is kínáltak a Múzeumok éjszakája alkalmából – előttünk Levente Péter és Döbrentey Ildikó műsora ment gyerekeknek és felnőtteknek, utánunk különleges klezmer-, roma-, és mindkettőből gyúrt jazz-zene szólt a gyönyörűen felújított zsinagóga falai között. Ha már apának ott van dolga úgyis, gondoltuk legyen a gyerekeknek is jó, beneveztünk hát a Levente Péterre. Ő nagy kedvenc az ikreknél is. Míg magamban arra gondoltam, micsoda igazságtalanság, csak az én programom ilyen militáns, mellettem meg csupa lélekemelő gondolat és hang, de aztán megérkeztünk a Páva utcába és elszomorodtunk. A szűk biztonsági kapu fémre csörren, figyel a megerősített őrség – védelmi rendszer egy emlékhely, egy zsinagóga körül… Ilyenkor döbben rá az ember, micsoda világot élünk. Fegyveres őrséggel kell védeni a mindenféle fegyverrel és eszközzel elpusztított százezreknek emléket állító helyet, az emlékezés lehetőségét magát. Persze valahol hátul tudom, így kell most lennie, de mégis, testközelből tapasztalva megrázó és elgondolkodtató. Szerencsére Levente Péter helyre billent, ő és műsora egyike azoknak a régi jó dolgoknak, amelyek semmit sem vesztettek értékükből és minőségükből. A zsinagóga karzata gyerekek zsivajától hangos, az idős mester – milyen furcsa is ezt mondani az én Móka Mikimre – pedig varázsol, mikrofonállványból gémeskutat, gyerekből anyókát apókat, kutyusokat és cicákat, magából répát, mindenkinek van feladata és minden percben szinte észrevétlenül tanul a csemete valamit: viselkedést, magatartást, emberi kommunikációt és tiszteletet a másik iránt. Ahogyan lehet, illik és érdemes közösen játszania gyereknek és felnőttnek. Szívet melengető, ahogyan ez a lassan hetvenes hívő, konzervatív és vállaltan jobboldali meggyőződésű úr tette a dolgát a gyerekek között. Olyan abnormálisan normális volt – nem akart üzenni és nem mondott és tett mást, mint másutt, máskor szokott. Nyilván mert azok az értékek, amelyeknek átadására szentelte az éveit, egyetemesek és érvényesek helytől, környezettől, vallástól és meggyőződéstől függetlenül. Egy hónapja ő volt a hírkommentátor, akkor olvastam egy interjúját és benne ezt: Én jobboldali vagyok, de jobb szeretem úgy mondani: jobbkezes vagyok, aki ettől még nem csonkolta le a bal kezét, s nem is tesz úgy, mintha nem létezne. Ezt a torzó emberek csinálják. Mind a jobbkezesek, mind a balkezesek számíthatnak a másik kezükre, s a másik emberre is, amikor szükségük van rá. Nagy szükségünk van az ilyen jobb- és balkezesekre: nem csak a gyerekeinknek, de nekünk is. Egyre nagyobb. És ha olyan világ van, amiben a tisztesség helyeit erősen kell védeni, hát védjük meg, ne fegyverrel és őrrel, mert az lehet, hogy szükséges, de nem elég. Hanem annak a nyitottságnak és a másik iránti tiszteletnek a gyakorlásával, melyet Levente Pétertől tanulhatunk.