Annak könnyû, aki biztonságban érzi magát, és ezáltal a környezete biztonságérzetét is megteremti - azzal is a gyerekeket szolgálom, hogy felnôttekkel foglalkozom

A játék öröme nincs életkorhoz kötve

Levente Péter népszerûsége mind a gyermekek, mind a felnôttek körében évtizedek óta egyaránt töretlen. Generációk nevelkedtek fel szórakozva a nevétôl elválaszthatatlan Zsebtévé, a Ki kopog?, és az Égbôlpottyant mesék mûsorain.

Utánozhatatlan hangulatú elôadásai ma is mindenütt elvarázsolják az aprónépet. A karizmatikus mûvész egy ideje magatartáskultúrát is tanít. Arról, hogy miképpen válhatunk érett felnôttekké, a játszás tudományának elveszítése nélkül.

- Huszonnyolc éve bukkantunk rá erre a Gerecse erdôs dombjai között megbúvó kis falura - vezetett végig Levente Péter az egykori, rusztikus jellegét megôrizve újjáépített vályogház (1867) körüli portán, melynek kertje az egyik szolidabb domboldal aljában terebélyes nádassal határolt. Héreg valóban hangulatos hely, csupán az erdôs dombokat behálózó, Isten tudja hány százalékos emelkedôk és lejtôk tûkanyarjai miatt gondolom, hogy rügyfakadáskor talán kellemesebb errefelé autózni, mint a meglehetôs korán, és máris hófúvással érkezett télben. Abban azonban így is egyetértünk, hogy egy Budapest nagyságú és nyüzsgésû megapolisz Héreg nyomába sem érhet. “Csupán dolgozni járok be Pestre“ - mondja a házigazda, és több mint barátságos otthonát látva ez tökéletesen érthetô.

Családi örökség

Könnyû neked - idézett Levente Péter rádióbeli életmondásából -, ezt hallom magam körül kisgyermekkorom óta. Eleinte nem értettem, miért könnyebb nekem, mint másnak.

Nagyváradon születtem 1943-ban, s kétéves koromban már menekültünk is a világégés elôl, egészen egy Salzburg melletti kis faluig. Amikor a háború véget ért, Nagyvárad már nem tartozott Magyarországhoz. Apám Budapesten megkérdezte, hol van szükség ügyészre. Mondták, hogy Szekszárdon, így azután ott nevelôdtem.

1953-ban apám választhatott, hogy belép-e a kommunista pártba, és akkor Tolna megye fôügyészhelyettese lesz, vagy továbbra is templomba jár, mint evangélikus presbiter. Nem lépett be, és másnaptól segédmunkás volt. De jó anyám félelmeivel ellentétben mindig volt kenyér az asztalon, és a cipôtalpunk sem lett lyukas. Apám ugyanolyan derûsen, fütyörészve járt az utcán, mint ügyészkorában. Könnyû neked - mondták az ismerôsei, és akkor értettem meg, hogy annak könnyû, aki biztonságban érzi magát, és ezáltal a környezete biztonságérzetét is megteremti.

Apámat '56 után négy esztendeig hurcolták börtönrôl börtönre. S még mindig segédmunkás volt, amikor én valami csoda folytán már népszerû mûvész lettem. Ô akkor csak annyit mondott: Fiam, ha a mindennapi kenyéren felül kapsz, oszd szét, rád ne száradjon! Ekkor éreztem elôször azt, hogy apámnak a térdéig sem érhetek fel. Sokkal késôbb értettem meg, hogy nem követnem kell apámat, hanem folytatni az útját.

A pálya kezdetei

Érettségi után, mint “osztályidegent“ egyetlen fôiskolára és egyetemre sem vettek fel. Ez volt az én óriási szerencsém. Mert a Bábszínház igazgatóját, ahová édesanyám próbált beprotezsálni, nem érdekelte a káderlapom. Azt mondta, ha megfelelek a tehetségvizsgán, fel vagyok véve. Addig eszem ágában sem volt bábozni, de az Úristen tervei kifürkészhetetlenek. Eleinte azt hittem, hátrányos helyzetû vagyok, és el voltam keseredve. Holott ‚61-ben érettségiztem, és ‚65-ben a Zsebtévé Móka Mikijeként már az egész ország ismert. Ez lett az én “diplomám“.

Döbrentey Ildikó meseíró negyven éve a szerelmem, a gyermekeim édesanyja, az alkotótársam. Ô mondta, hogy alighanem életünk legnagyobb pillanata, amikor rájövünk, hogy küldetésünk van.

A dolog lényege mindkettônk számára az, hogy nem szabad visszaélni azzal a rövid idôvel, amit a földön kaptunk. Az életre lehet nemet mondani, de az nem a mi formánk. Lehet az életben lébecolni és visszaélni a felkínált lehetôségekkel. Mi élni kívánunk az életadta lehetôségeinkkel. Úgy gondolom, az embernek az a feladata, hogy megtalálja a talentumát, azt, amire született. Hivatástudat nélkül is lehet bárkibôl sikeresnek látszó ember. Például lehet szülész-nôgyógyász professzor, akinek három diplomája van, s mégis sorra halnak meg a csecsemôk a kezei között. De neki semmi baja nem lesz, és ha eljön az ideje, szépen nyugdíjba vonul éretlen felnôttként. A saját talentumát meglelt ember ellenben élete végéig tanul. Olyan ô, mint a kibányászott gyémántrög. Akkor lesz értéke, ha az ékszerészek kezébe kerül. De nem mindegy az sem, hogy az ékszerész milyen mesterségbeli tudással csiszolja a gyémántot.

Ezért fontos a kérdés, az embert segíti-e a környezete, hogy megtalálja, mire is született, s az is, hogy ifjú korától ô maga mennyire igényes. A kettô azután egyszercsak összeér. Én soha nem szerepként játszom el önmagamat, az életem több mûfajból ötvözôdött. Tizennégy évig voltam Móka Miki a Zsebtévében, csodálkoztak is, amikor 1979-ben lemondtam róla.

Mi az a veterán-leves?

Ez az a leves, amit valaki egy babérból fôz élete végéig. Nagyon nem szeretném megkóstolni. Mert ezt ugyanazzal a babérlevéllel fôzi-fûszerezi az ember élete végéig. Mi Ildikóval úgy csináljuk, hogy ha megfôzzük a levest, a babért kidobjuk belôle. Részint, mert már ízét vesztette, másrészt pedig, ha a fejünkre tennénk, csak porosodna. Így volt ez a Móka Mikivel, így a Kossuth rádió Nyitnikékes Szabó Éva által inspirált KI KOPOG? címû mûsorunkban való szerepléssel, és az Égbôlpottyant meséinkkel is, az Állami Bábszínházzal, az Egyetemi Színpaddal, a Játékszínnel, a Mikroszkóp Színpaddal. Jelenlegi találkozási pontunk törzsközönségünkkel, a KOMÉDIUM SZÍNHÁZ.

Az új vállalásokban mindig Döbrentey Ildikóé a központi szerep. Valamennyi színész, pantomímes, bábos, bûvész és zenész, akikkel együtt dolgoztunk - köztük olyan nevek, mint Budai Ilona, Vitay Ildikó, Dinnyés József, a Muszty Bea-Dobay András duó, Dévai Nagy Kamilla, Sebô Ferenc, a Karsai és a Dvorák pantomim, vagy a Kaláka együttes - mindenki azt csinálta, amit Döbrentey Ildikó kigondolt vagy szerkesztett. Persze mindenki hozzátette a maga csudáját, olykor vitáztunk is, de a végeredmény alighanem ettôl lett tökéletesen egyedi.

Állandó zenésztársunkat, Gryllus Vilmost, a Kaláka vezetôjének, Dánielnek az öccsét is Ildikó javaslatára hívtuk magunkhoz, amikor 1980-ban kivált az együttesbôl. És ma kis csapatunk oszlopos tagja, ha van munka. Sôt, Huzella Péter kiválása óta ismét muzsikál a KALÁKA felnôtt mûsoraiban is. Vilmossal ez a 25. közös évadunk, töretlen bizalommal és alkotókedvvel, jelenlegi korlátozott lehetôségeink ellenére is.

Szlovákiai kötôdések

Emlékszem, 1980-ban Dusza István készítette velem az elsô beszélgetést az Új Szóba. Akkor a Csemadok hívott meg Csehszlovákiába, és dunaszerdahelyi meg pozsonyi óvodákban léptem fel.

Egyetlen fillér tiszteletdíjat sem fogadtam el, mert a mûsoromat mintegy bibliai tizedként adtam a magyarul értô igényes felvidéki embereknek. Viszont mindenütt megkértem a szervezôket, hogy az elôadásra hozzanak el legalább tízszázaléknyi szlovák nyelvû gyermeket, esetleg családot. Ezt is édesapámtól tanultam. Mármint, hogy ha elindulok az új határokon túlra, mindenütt tudjak pár szót szólni az országalkotó nemzet nyelvén. Köszönni, kérdezni, elbúcsúzni. Ezt én a mai napig betartom, gyakorolom. Olyannyira, hogy mindig keresek valakit, aki lediktálja az idegen nyelvû szavak fonetikus kiejtését is. “Dobrí gyeny!“ Ugye, így hangzik helyesen szlovákul?! Ez egyszerû tiszteletadás egy másik nemzet iránt.

Szlovákiában a közelmúltban több alkalommal is megfordultam, a párkányi Liszt Ferenc Mûvészeti Iskola igazgatónôje, Papp Katalin és Drozdik Kati pedagógus meghívására. Az ottani pedagógusoknak tartottam elôadásokat a magatartáskultúra témakörében. Nem a mulandó, hanem a maradandó értékekre összpontosítok. Azzal is a gyerekeket szolgálom, hogy felnôttekkel foglalkozom.

Magyarországon, a hazámban fôiskolán, egyetemen, civil csoportoknak és tantestületeknek tanítom a magatartáskultúrát. Amelynek alapszabálya a gondolkodás-döntés-következetes cselekvés hármas egységébôl áll össze.

Nem tananyag, hanem személyes példa, hogy amikor az elsô, és nehezen feldolgozható sikeres képernyôs korszakomat éltem, esztétika-filozófia tagozaton elvégeztem a marxista esti egyetemet. Kilenc évig nem tettem be a lábam templomba. Azután egy napon hazamentem Szekszárdra, megcsókoltam az apám kezét, és azt mondtam, befejeztem a tékozló fiú útját: -Nem idealista materialista, hanem realista, Jézuskövetô egyistenhívô leszek.

Ez így még a maga egyszerûségében is teátrálisan hangzik, és valóban könnyû kimondani hasonló szavakat, ha tartalom nélkül nem köteleznek semmire. Nekem évtizedekbe tellett, mire tartalommal megtöltve meg tudtam fogalmazni hovatartozásomat, hogy ki is vagyok én valójában, és mit is szeretnék csinálni?

Ahová tartozom

Kiskamaszként, amikor az iskolában le kellett írnom, hogy hol születtem, szembesültem azzal, hogy nekem tulajdonképpen nincs is szülôvárosom, mert az Oradea nevû hely nem lehet azonos az elvesztett Nagyváraddal. Rengeteget olvastam, hogy magamra találjak, s csak a legvégét mondom, a boldog rádöbbenést: magyar ember vagyok!
Héregen az egyik szomszédunkban a polgármesteri hivatalon leng a piros-fehér-zöld lobogó, a másik oldalon, a posta épületén virít a piros-fehér-zöld színvilág.. S középen mi, az egyszerû polgár-család, a magunk magyar zászlójával.

A házunk homlokzatán egy hajdani kegytartó mélyedésében esténként ég egy kis mécses is, két elveszített kisfiunk emlékére. Dorka lányunk viszont huszonnyolc éve együtt “jött“ a héregi zárt kerttel, ahol szintén felvontuk a piros-fehér-zöld lobogót, pedig akkoriban a vörös volt az uralkodó szín.

Azon a bizonyos marxista esti egyetemen tanított Kemény György, nagyszerû tanárom is. Ô világosította meg elôttem, hogy nem az istenhívô apám az idealista, akinek útját tudatlanságomban elhagytam, hanem a marxizmus-leninizmus eszméi. Mert az emberi természet miatt eleve lehetetlen, hogy itt a földön mindenki egyenrangú legyen, egyforma jogokkal bírjon. Kiábrándító? Én mindenestre akkor, 27 évesen elmondtam apámnak, úgy gondolom, hogy hozzá hasonlóan realista, Jézust követô, egyistenhívô ember leszek. Aki szeretne még a halála elôtt éretlen felnôttbôl érett felnôtté válni. S ezt mind a mai napig be is tartom.

A túlvilág emberi elmét meghaladó csodájáról nem képzelek semmi különöset, egyszerûen örökéletként fogom fel. Szerintem itt a földön van a mennyország is, a pokol is. Odaát talán lesz egy nagy, kerek asztal, ahová meghívom az ellenségeimet is. Ha még vannak. Mert érett felnôttségre törekvésem eredményeképpen módomban áll, hogy helyükre tegyem az ellenségesen viselkedô felebarátaimat..

Akik pedig azért köpnek le, vágnak szájon, vagy azért hátráltatnak, mert magyar vagyok, azokért imádkozom. Ôk nem ellenségek, hanem gyógypedagógiai esetek. Az ellenfeleim mások, ôk legalább annyira értékesek, mint a barátaim. Nekik van mondanivalójuk, nem sértenek és nem ütnek, legfeljebb a véleményünk ütközik. És a szellemi összecsapások fantasztikusan nemesíthetnek, gazdagíthatnak, sportszerû körülmények között..

Gyerekek, felnôttek, tapasztalatok

Több mint négy évtizede foglalkozom gyerekekkel. S mert a gyereknek általában vannak felnôtt hozzátartozói, ôhozzájuk is szólunk munkáinkban.

Ahhoz, hogy egy - akár több százas-ezres - gyereksereggel megfelelô kontaktust alakítsak ki, nem kellenek high-tech díszletek, mûcsodák. Egyszerûen tudni kell, hogy a gyerek nem kis felnôtt, és a saját világa fényévekkel tisztább, mint a miénk.

A pedagógusok eleinte furcsállották még az ültetési módszereinket is. Mert minálunk nem lehet akárhogy ülni. Az oviban, félkörívben, törökülésben elöl ülnek a nagycsoportosok. Nem a kicsik, az a gyermekpecsenye-sütôk gondatlansága. Szóval elöl a nagycsoportosok, mögöttük szintén félkörben a kispadokon a középsôsök, s leghátul, a reggelizô-ebédlôasztalokon, mint egy amfiteátrum emelkedô széksorában a legkisebbek és az óvó nénik. Akikkel megbeszélik, hogy amin enni szoktunk, arra nem ülünk rá, de most kivételesen színházat játszunk, s az asztalok emelt erkélyülések. És már benne is van a dologban a játék, arról nem is beszélve, hogy így mindenki tökéletesen lát.

Egy másik szempont, hogy az alig három-négy éves apróságok, ha egyméternyi közelségbôl meglátnak egy idegen, szôrös, handabandázó szemüveges férfit, ösztönösen elfele mozdulnak tôle. Pláne, ha egy erôsebb hangot adok ki! Így viszont, hogy az ültetési rend szerint legalább ötméteres távolság van közöttünk, egy idô után egyre jobban elôre hajolnak a kicsik is, és amikor a hangulatteremtô felvezetô játék végén csattan a kérdés, hogy “Kinek van kedve velem játszani?“, már a háromévesek is úgy csapják fel a kezüket, hogy csoda!

Ami kimaradt

Szinte minden kimaradt, mert a mûvész-pedagógus Levente Péter produkcióit szavakkal legfeljebb körülírni lehet. Azt is inkább látni kéne, ahogy jó gazda módjára pipára gyújt portája elôtt, és pontosan úgy int búcsút elmaradhatatlan kalapjával, mint amikor játszva tanítja, hogyan kell, pontosabban hogyan érdemes élni.

Az önmagát autodidakta társas lénynek nevezô “meseember“ - mellesleg Jászai Mari-díjas mûvész, s a Magyar Köztársaság Tiszti Keresztjének birtokosa - évente nagyjából százhúsz elôadást vállal.

S ráadásképpen (az egyetemi és más szolgálatok mellett) megalapította a lassan már az országhatárokon is átnyúló El-elgondolkodók Klubját. Levente Péter és Döbrentey Ildikó meggyôzôdése ugyanis, hogy a felnôttek is rászorulnak olykor egy kis társasjátékba oltott, eszmecserélô nevelésre. Az El-elgondolkodók Klubja szigorú szabályok szerint mûködik.

A lényeg, hogy teljesen dogma- és pártsemleges, mert az örökifjú mûvész szerint az ember bal oldala csonka a jobb oldal nélkül, és fordítva. Meg lehet láncolni az egyiket, sôt le is lehet vágni, de a félemberek gondolkodni sem képesek a világot alkotó kerek egészben. Szóval a klubban havonta egyszer véleménycsere van a tíz-tizenkét fôben limitált résztvevôk között, akik direkte a legkülönbözôbb társadalmi rétegekbôl kerülnek ki.

A legfrissebb hír pedig az, hogy Levente Péter huszonegy éve folytatja a MAGATARTÁSKULTÚRA tanítását országszerte. Kizárólag meghívásra, felsôfokú intézményekben tanulóknak, és érett felnôttségre törekvô, gondolkodni vágyó felebarátainak , hogy ismételten kifejthesse:

- A gyerekeket kölcsönkapjuk néhány évre. Nem a tulajdonaink, nekünk pusztán annyi a szerepünk, hogy feltétel nélkül szeressük, és megtanítsuk VÁLASZTANI ôket, vagyis a gondolkodás-döntés-cselekvés hármas egységére.

Akinek gazdag lelki táplálékot adnak útravalóul, az képes lesz méltósággal túlélni bármilyen - tragikus vagy sikeres - korszakot. Annál az egyszerû oknál fogva, hogy van választási lehetôsége, ahonnan értelmezni tudja önmagát, a világot, s igénye felismerni a helyeset és a helytelent.

Napi imám lényege:- Add Uram, hogy meg tudjam különböztetni a természetest a természetellenestôl.