Levente Péter sokoldalú alkotóművész, született tanárember. Évtizedeken át futó tévés, rádiós, színpadi műsorain generációk nevelkedtek. Hogy népszerű előadásaiban a felhőtlen humor és a titokzatos mélység mindvégig egészséges arányban osztozhatott, abban nagy része van feleségének és alkotótársának, Döbrentey Ildikónak, aki a műsorokat írja, szerkeszti. És aki úgy tudja a gyerekeket megszólítani, hogy attól a felnőtt is jobban érzi magát. 48 éve tartó közös életük és közös munkájuk színteréül egy hegyek-erdők koszorúzta gerecsei falut választottak. Héregen kerestük fel őket.

A kert titkokat, szép és fájdalmas történeteket is rejt, ahogy az élet hozta. Péter mutatja a kedves öreg hársfát a kapu előtt. Itt szokott esténként üldögélni, önmagával számot vetni, miután meggyújtották Ildikóval a mécsest a házhomlokzat Madonnás falfülkéjében. A szobrot Mariazellből hozták, a lángocska két elvesztett kisfiukért ég. Életüket szertartások és szimbólumok szövik át. Jelképszerűen szép az is, ahogy a tornácajtó színes ólomüvegüveg ablakán átsütő sugarak reggelenként a hársfa törzsére festik a felkelő napot.

„Unokák vihara” utáni állapotban vagyunk – szabadkozik mosolyogva Ildikó, míg végigsétálunk a virágokkal, gyümölcsfákkal teli portán, egészen le, a kertvégi nádas tóig. Itt tényleg mindenütt jelen van a gyerekek gondolata. A kerti szánkódombtól a partra ültetett fűzfáig, s a fára épített madárlesig, mindenben. De legfőképp a teremtett mesékben. A Dörmögő Dömötör, a Ki kopog?, az Égbőlpottyant mesék történeteinek megálmodója az erdőt is nagyra becsüli.

Az erdő állandó mesei helyszín. Létezik a „kerek erdő”, ahol zajlik az élet: füttyszóval dolgozik a favágó, jókedvű kirándulók jönnek-mennek benne, mozgalmas hely. A másik, a „suttogó erdő” nagyon szép helyszín, a titkok földje. Hasonlít egy templomhoz, ahol halkan kell beszélni, de lehetőleg inkább hallgatni, és ámulni. Erről sok mesét írtam, mert szeretem a titokzatosságát. És van a „sűrű, sötét erdő”, ez a kalandok színtere. Minél kisebb a gyerek, annál szelídebb kalandok történnek, minél nagyobb, annál vadacskábbak, vagy humorosak.

Dorka lányotok, majd a három unoka első kézből kóstolhatta a „friss, ropogós” meséket. 

Mikor nyolcéves Ábris unokánk kicsike volt, kinevezett engem hajós Vidrakapitánynak, magát pedig Vilmoskának, és volt egy mesesorozatunk. Úgy kezdődött, hogy „egy szép nyári napon Vidrakapitány és Vilmoska megfogták egymás kezét és elindultak a sűrű, sötét erdőbe…” Rengetegszer meséltem, nagyon szerette. Az egész család tudta, mikor kezdődik a mese, mert abban a pillanatban megváltozott a ház hangulata. Megváltozott a tekintetünk, a szívverésünk ritmusa, a lélegzetvételünk. A minap, mikor arról beszélgettünk, ki mit álmodott, én arról meséltem, hogy erdőben jártam. Olyan halkan, mezítláb lépdeltem a puha mohán, hogy az erdei vadak elfogadtak maguk közül valónak, nem gondolták, hogy ember vagyok, aki becsörtet az erdejükbe. A – mesebelien – szelíd őzike odajött hozzám, egy kis kék cinege a vállamra szállva dalolgatott. Ekkor az öt és fél éves Iluska azt mondta, hogy ő az egész családnak ezt az erdőt akarja, éljünk ezután örökre ott.

Azoknak a gyerekeknek mond sokat az erdő, akiket a szülők elvisznek kirándulni.

Mint ahogy könyv is azoknak jelent sokat, akinek a családjában olvasnak, és a beszélgetés is azoknak fontos, ahol otthon beszélgetnek. A lányunk itt nőtt föl a réten. Ő is, a vőnk is tájépítész, ismerik, szeretik a természetet. Gyerekeiket már pici koruktól hátizsákos hordozókában vitték erdőt járni. Egyik nap megérkeztek hozzánk a kis bakancsos turisták, és előhúztak valamit nagy lelkesen: „nézz ide Papó, nézd Mamó!” és mutatták apró tenyerükön a kerecsensólyom tollat, amit az erdőn találtak. Annak az estének a hangulatát, varázsát meghatározta a két szép sólyomtoll. Ezt mind nem ismerheti az a gyerek, aki csak a kütyüket nyomogatja.

Levente Péter is gyerekkori, „apai-anyai örökségként” kapta az erdőt.

Nagyváradon születtem a Körös parton, és édesapám elbeszéléséből tudom, hogy már kétévesen több kilométert bóklásztam velük a környékbeli erdőben. Később Szekszárdon éltünk, s az ötvenes években a Gurovicán, és a Sötétvölgy erdeiben nevelt apám cserkészetre, a természettel való együttműködésre. Államügyészként, majd deklasszált jogászként minden évben két hétre kiköltözött az erdőbe, hogy favágóként kitermelje az évi fa szükségletünket. Tízéves voltam, mikor mondta, hogy választhatok 3 barátot, és magával vitt minket. Szakadt traktorponyvából sátrat varrtunk, éjjeli őrséget adtunk, apám megtanította az iránymenetet és mérnöki feladatokat adott. Ő hajnalban elindult a húgommal a favágókhoz dolgozni, nekünk pedig ki kellett a nap állásából, a fák árnyékának szögéből számítani, melyik irányba kell mennünk, hogy megtaláljuk. Térképnek, a kulacsban ivóvíznek, és bicskának mindig kellett lenni nálunk, „mert a bicska nem fegyver, hanem fészekrakó szerszám”. Megtanított eső után tüzet rakni, csuromvizes avar alatt is száraz ágat, levelet találni. Otthonunk lett az erdő. Nagyszerű társaimmal hetven éve tart a barátság, máig összejárunk a családokkal.

A hajdani úttörő-kiscserkész ma magatartáskultúrát tanít felnőttképzésben, és „önképző társaslényként” definiálja magát.

Meghatározó, mikor egy ember rádöbben, hogy „éretlen felnőtt vagyok és szeretnék érett felnőtté válni”. Ügyesen viselkedni bármely élőlény képes, az ember viselkedhet okosan is, de akkor még mindig csak észlény. A társaslény olyan érett, felnőtt ember, aki az életben figyelmesen jár, képes önállóan gondolkodni, dönteni, következetesen cselekedni.Nem panaszkodó, és nem parancsoló lény. Az érett felnőttségre törekvő embernek igénye, hogy számot adjon magának, és végiggondolja, aznap több örömöt, vagy bánatot okozott-e, több mennyországi pillanat maradt-e utána, vagy több pokoli pillanat. És ha bele tud nézni a tükörbe, meg a társa szemébe, akkor a Teremtő szemébe is bele tud nézni.

Hogyan érhető el mindez, miben áll az önképzés?

Azzal a hármas egységgel, amit én úgy foglalok össze, hogy iskola.

Akkor nyilván ez is más jelentést hordoz, mint amit megszoktunk e címen.

Az ISKOLA nem más, mint az erdő, a színház és a templom hármasának egyensúlya. Mindhármat meg kell ismertetnünk gyerekeinkkel, az életük része kell, hogy legyen. Mindhárom titkokat rejt, épp ezért kénytelen vagyok az erdőben elhallgatni, csöndben maradni, kénytelen vagyok kérdéseket föltenni. A színház se olyan hely, ahol valaki beszél a színpadon, és a többiek csak hallgatják, ez félreértés. A színház társas-játék. Mindenki szerepet játszik a világ színházában. Aki az erdőben már megtanult kíváncsian járni, az a színházban, a napi élet társasjátékában válhat játékos társsá. És akkor jöhet a harmadik szint, a templom helyszínén, a felelősség, a kötelességek, az elszámolás igénye. Ezek után édes lehet a pihenés, felkészülés a holnapra. Egyetlen jogom van, ha valaki ebben a hármas egységemben akadályozni akar, nem tűröm!

Beszélgetünk még sok mindenről, a főútról a zsákfaluba betérő utat pompásan szegélyező-árnyékoló fasorról, a favédő szenvedélyről, itt-ott megmentett fákról, és a faluszerte elültetett szoliter hársakról – de az idő elszaladt. A házaspár indul a Felvidékre. Évtizedek óta járják az országot határon innen és túl, ahol magyarul értenek és ahol kíváncsiak az általuk képviselt lelki-szellemi-materiális értékekre. Most épp a hatfai református gyülekezet hívására tart Minek a férfi, minek a nő? Minek a házasság? címmel lelkiderűgyakorlatot ifjú házasoknak, a régről egymásba gyökerezett két ember.

Sándor Mária
A MI ERDŐNK
Héreg, 2015.