Gratulálok a Magyar Örökség
Díjhoz, amit most kaptatok! Örömöt
és elégedettséget éreztem,
amikor megtudtam a hírt, hiszen egy kitüntetés
azt fejezi ki, hogy számon tartanak benneteket,
elismerik, amit eddig csináltatok, és
buzdítanak a folytatásra. De ez a cím
még többet üzen! Azt, hogy a magyar
nyelven beszélő és értő
emberek közössége úgy tart igényt
rátok - és mindarra, amit képviseltek
és létrehoztatok -, mint természetes
járandóságára, jussára,
valami olyanra, aminek most már deklaráltan
is ott a helye a nemzedékről nemzedékre
továbbadandók listáján.
És vajon nem ez az a megerősítés,
amire mindannyian vágyunk? Dehogynem! Éppen
ez az! S talán méginkább az annak,
akinek az életcélja, hivatása,
az emberek életének szebbé-jobbá
tétele, a gyerekkultúra gazdagítása,
megújítása.
Kezdődött ez pedig valahogy úgy, tisztelt
egybegyűltek, hogy volt egyszer egy ifjú
ember, aki színész szeretett volna lenni,
s egy fiatal lány, aki pedagógusnak készült.
Telt-múlt az idő, a leány és
a legény szerelmesek lettek egymásba,
és összekötötték az életüket.
Akkor még csak hitték, aztán később
már tudták is, hogy mindörökre.
Ildikó mint magyar-rajz szakos tanár dolgozott,
Péterből pedig bábszínész
lett, majd az egész ország Móka
Mikije, aki fellépésein az ujja köré
csavarta a közönséget, mígnem
Ildikó azt mondta: ilyen képességekkel
és ekkora népszerűséggel végre
ideje lenne valami értelmesebb dolgot csinálni
a gyerekek érdekében. És megnyílt
Csepelen az első kísérleti gyerekszínház,
Ildikó megírta, Péter pedig élettel
töltötte meg a jeleneteket. A hetvenes évek
közepe táján, amikor én a
Kalákában muzsikáltam, Ildikó
meghívott minket egy előadásukra.
Ők is eljöttek egy koncertre, és mindannyian
úgy éreztük, hogy a kölcsönös
nagyrabecsülés megfelelő alap a közös
munkához. Elkészült az első,
országjáró műsor, a MÓKALÁKA,
a rádióban pedig megindult évtizedes,
fantasztikus útjára az óvodások
új műsora, a Ki kopog?, ahol Péter
már rendezőként is kipróbálhatta
magát. Később, egyszemélyes
gyerekszínházi részlegként,
elszerződött a Mikroszkóp Színpadra,
ahol olyan színházat formálhatott,
amilyet csak akart. Így aztán ez lett
a 80-as években az akkor már háromfős
társulatunknak a rádió mellett
a legfőbb műhelye, ahol Ildikó volt
a meseíró és a dramaturg, Péter
a játékos és a rendező, én
pedig a zenész és a zeneszerző. És
minket már nem csak a nagyrabecsülés
fűzött össze, hanem a kölcsönös
szeretet és tisztelet, a barátság,
komaság, és a gyerekekért érzett
felelősség is. Szép évek voltak,
sokat dolgoztunk, összecsiszolódtunk, és
megpróbáltuk egyre jobban kitanulni, kipuhatolni
a magunk teremtette műfaj és benne
saját magunk - lehetőségeit és
korlátait. Televíziós lehetőségeink
is adódtak időnként, de ott az áttörés
csak a 90-es évek elején következett
be, akkor indulhattak el az Égbőlpottyant
Mesék sorozatának azóta is sokat
emlegetett adásai.
Ildikó és Péter eközben időnként
óvónőknek, szülőknek is
tartott előadásokat, ahol megpróbálták
átadni mindazt a tudást, tapasztalatot,
amit a gyerekekkel való munkában szereztek.
Ez a törekvésük akkor vett nagy lendületet,
amikor Kontra György tanár úr megismertette
velük Karácsony Sándor munkásságát.
Így alakult és kristályosodott
ki lassanként az az életfilozófia,
aminek Péter a magatartáskultúra
nevet adta, s melyet azóta is számtalan
helyen ad elő, egyetemeken, főiskolákon,
civil közösségekben.
Az ember társas lény, a társasjátékhoz
pedig szabályok kellenek, akár tetszik,
akár nem. De vajon mik is ezek a szabályok,
hogy lehet ezek közt eligazodni, ezeket a legjobban
használni azért, hogy az életben
a lehető legtöbb örömünk teljen?
Ezt megfejteni, kitapasztalni, továbbadni, a
magunk és mindannyiunk javára alkalmazni:
talán ez az a sarokpont, ami körül
forog Döbrentey Ildikó és Levente
Péter minden irodalmi, színházi,
tanári, és persze az ettől elválaszthatatlan
magánemberi megnyilvánulása. Ezt
a törekvést szolgálják a gyerekműsorok
felszabadult kacagásai és feszült
pillanatai, a szerepjáték és a
katharzis, az erőt adó beszélgetések
és együttlétek, a továbbképző
előadások és az imádságok
szóval az egész életük.
Kedves Péter komám! Ha most azt kérdeznéd,
hogy Vilmos, hol vagy? sajnos nem vághatnám
rá, hogy Itt vagyok!, ahogy játszottuk
ezt, ki tudja hányszor. Sajnálom, hogy
nem mondhattam el itt én ezeket a szavakat, de
most éppen Japánban próbálom
a magyar muzsika jó hírét öregbíteni.
De csak hazakerülök előbb-utóbb!
Akkor majd iszunk rá, remélem, és
alaposan megszorongatlak Titeket személyesen
is.
Gratulálok még egyszer, az ünnepelés
után pedig hadd jöjjön megint a munka!
Azt tudom, hogy kedvetek mindig lesz hozzá, és
azt remélem, hogy egészségetek
is még sokáig. Hadd gyarapodjon még
egy kicsit az az örökség!
Isten áldjon meg titeket ezt kívánja
nektek a ti Vilmos komátok.
Budapest, 2009. 09. 19.
|