|
|
 |
| |
| Rákosi Viktor (1860-1923) - a
dédapám |
| |
 A
szökôkút csövét, amely vidáman
szétfröcsköli a vizet, latinul sipunculusnak
vagy népiesebb formában sipulusnak, jó
magyar kiejtéssel sipulusznak mondják. Ezt
a Sipulusz nevet választotta magának
az a Rákosi Viktor nevû, áradó
ötletû humorista, aki évtizedeken át
csak úgy árasztotta-fröcskölte
magából az egész országot
nevettetô fura históriákat, képtelen
történeteket, nemegyszer már a legmodernebb
abszurdokra emlékeztetô mulatságos
képtelenségeket. Egy ideig ugyan Puszpáng,
majd Vasálarc néven írta fôleg
vicclapokba, de komoly napilapokba is humoreszkjeit, végül
azonban kikötött a Sipulusz név mellett,
és az évek folyamán húsz kötetre
való képtelenséget árasztott
ki magából ez a vidám szökôkút,
aki elképesztô ötleteivel Heltaira is,
talán még Karinthyra is, és okvetlenül
Rejtô-Howardra is hatott. Világirodalmi rokonságban
Mark Twainnel és az angol nonszensz költészettel
áll, de nem egy bizarr ötletét a legmodernebb
abszurdok is vállalhatnák.
Ugyanez a Rákosi Viktor, aki közben volt vicclapszerkesztô
is - lapja, a Kakas Márton nagy népszerûségnek
örvendett -, tudott finoman lírai, érzelmes
elbeszélô is lenni (akárcsak Mark
Twain), meghitt komolysággal idézte fel
1848 szabadságharcának kisembereit. Érzékenyen
vette tudomásul a szegény emberek sorsát,
bravúrosan hatásos ifjúsági
regényíró volt; és habár
a megrögzötten kormánypárti, minden
nacionalista példaképének számító
Rákosi Jenô tizennyolc évvel ifjabb
testvéröccse volt, ellenzéki képviselôként
ült és nemegyszer támadó éllel
szónokolt a parlamentben. Az ellentétektôl
izzó Magyarországon a legnépszerûbb
emberek közé tartozott, azok is szerették,
akiket kigúnyolt vagy támadott, igazán
soha senki se vette komolyan, mindenki a magáénak
vallotta, Gyulai Pál ugyanolyan szeretettel írt
róla, mint Ignotus. Amikor 1923-ban meghalt, egyformán
gyászolta mind a hivatalos ellenforradalmi sajtó,
mind a Nyugat.
És amikor hosszú szünet után
1957-ben, válogatott humoreszkjei Guttman a csörgôkígyó
címen megjelentek, az olvasók ugyanazzal
a jókedvvel nevettek képtelen ötletein,
mint a hetven év elôtti nagyszülôk,
akik elôször olvashatták ezeket a gondolatjátékokat.
És akkortájt nem lehetett lélekhez
szólóbb olvasmányt adni az ifjúság
kezébe 1848-ról, mint a Korhadt fakereszteket.
Rákosi Jenô öccse volt, tehát
német származású, magyar nacionalista
érzelemvilágú körben nevelkedett.
De a tönkrement dunántúli földbirtokos
világból ifjan Erdélybe kerül
sokkal idôsebb orvos bátyjához, majd
másik, még idôsebb bátyja,
a már híres írónak számító
Rákosi Jenô Budapestre hozza, hogy a piaristáknál
tanuljon. A nagy kultúrát adó, latinos
szellemû papi iskolából egyenest kerül
az újságokhoz, ahol azonnal feltûnik
szokatlanul egyéni humorával. Bátyjával
mindig jó barátságban marad, de merôben
idegen tôle annak korábbi újromantikus,
stilizált pátosza is, késôbbi
harcos reakcióssága is. A kilencvenes években
sokkal közelebb érzi magát a könnyed
hangú városi írókhoz, költôkhöz,
Kozma Andorhoz, Heltai Jenôhöz, a negyvennyolcat
idézô "függetlenségiekhez",
mint ahhoz az akadémizmushoz, amelynek bátyja
idôvel vezéralakja lesz. Igaz, magával
hozta a tönkrement vidéki urak bánatát
is, de ez az ô számára inkább
arra jó, hogy együtt érezzen a kishivatalokba
szorult úri leszármazottakkal, az egzisztenciát
vesztett városi senkikkel, a bizonytalan létû
újságírókkal, a mesére
váró gyermekekkel. Az egyik legjobb barátja
Sebôk Zsigmond, a gyermekirodalom klasszikusa, Dörmögô
Dömötör megalkotója. Felnôtteket
és gyermekeket akar nevettetni.
Mert mindenekelôtt nevettetni akar. Alkatánál
fogva humorista. Nem szatirikus, mint Mikszáth,
még csak nem is fölényesen ironikus,
mint Heltai - valami gyermeki derû és nevettetô
kedv árad belôle. Ez a parlamenti képviselô,
ez az emberségesen liberális ellenzéki
valójában merôben apolitikus. Ha komolyan
ír, úgy nacionalista, hogy megérti
a nemzetiségiek keserûségeit is. Úgy
védi az uralkodó osztály nemesi hagyományait,
hogy együttérez a kisemmizettekkel. De a másik
oldalról tekintve, úgy látja a visszásságokat,
az igazságtalanságokat, méltánytalanságokat,
hogy nem lázadozik ellenük. Nevetése
senkit se sért, kritikája senkit se sebez.
Ezért nem volt senki sem az ellensége. Érzelmeivel
mindenki azonosulhatott, derûje mindenkiben mosolyt
vagy még inkább nevetést keltett.
Ezért volt mindenki a barátja.
Képtelenségeket halmozó humoros történetei
is tulajdonképpen a hagyományos anekdotizmust
folytatják, s talán még úgy
is mondhatjuk, hogy ô a közvetítô
a vidéki-nemesi adomázás és
a városi-újságírói
vicc között, sôt még azt is megkockáztathatjuk,
hogy epikus humora párhuzamos Nagy Endre sajátos
színpadi mûfajjá kristályosodó
kabaréhumorával. Annyi bizonyos, hogy a
kabaré olyan klasszikusainak, mint Heltai Jenô
vagy a fiatal Gábor Andor, nem egy kupléjának
humoros tartalmát prózában Sipulusz
is elmesélhette volna.
Rákosi Viktor számára a kortárs
vagy komikus figura, vagy ha komoly tárgyhoz nyúl,
akkor szánandó, tehetetlen ember. Van egy
igazán komor hangulatú regénye, az
Elnémult harangok. Az erdélyi faluról
szól, ahol a magyarok lassanként kisebbségben
maradnak a szaporodó és öntudatosodó
románokkal szemben. Nacionalista szorongással
veszi tudomásul ezt a történelmi tényt,
de a maga korában szinte csodálatos humanizmussal
érti meg a nemzetiségek nacionalizmusát
is: román pópája ugyanolyan rokonszenves
alak, mint tragikus hôse, a magyar református
prédikátor. Ebbôl a regényébôl
színdarab is készült, amelyet sokáig
nagy sikerrel játszottak. Írt néhány
egyéb drámai mûvet is, ezeknek is
sikerük volt, de jelentôségük elhalványodik
epikája mellett.
Ez az epika olykor hôsöket keres, de ilyeneket
igazán csak a múltban talál. De a
múltban sem a nagy ember, a történelem
irányítója érdekli, hanem
a közkatona, a közember, aki vérét
vagy boldogságát adja a nagy, közös
ügyekért. Ilyenek a Korhadt fakeresztek hôs
lelkû kisemberei. 1848-49 forradalmának és
szabadságharcának aligha állítottak
szebb emléket, mint ebben a novellás könyvben.
Méltó - és nem is kisebb értékû
- párja Jókai Csataképeinek. Rákosi
Viktor mûve azonban a névtelenekrôl
szól.
Még Napóleon és a napóleoni
háborúk történetét is
egy magyar parasztlegény kalandjaiban idézi
fel legjobb ifjúsági regényében,
amelynek a címe: Kisbürgözdtôl
Waterlooig. Ahogy a Korhadt fakeresztekben is, hôse
ennek szintén a kisember, de a világtörténelem
viharában.
Összes mûvei sokféle mûfajárnyalat
mesterének mutatják. Persze mindenekelôtt
humorista, de azért nem kisebb értékû
a szánandó kisemberek lírai érzelmeit
megragadó finom pszichológus sem, és
nem szabad elfeledkezni a társadalmi problémák
részvevô megértôjérôl
sem. Csak pátoszt, csak lázongást,
csak vállalt harcot ne várjunk tôle.
Soha gyakorló államférfi nem volt
még politikamentesebb lény, mint ô.
De azt már nem tudjuk, hogy az igazi próbatételek
idején mit is tett volna: a háború,
a forradalmak, az ellenforradalom a véghetetlen
betegség tehetetlen kínjai közt találja.
1911-ben kényszerült betegágyba, és
tizenkét évig szenvedett, míg végre
1923-ban, hatvanhárom éves korában
megváltásként elérkezett a
testi halál.
Életében nagyon népszerû volt,
még utána is jó ideig. Tulajdonképpen
ma is helyet érdemelne legjobb és fôleg
legmulatságosabb mûveivel az irodalmi köztudatban. |
| |
|
|
|
