DÖBRENTEY ILDIKÓ

MAGAMRÓL

KÖNYVEIM

LEVENTE PÉTER »

Interjúk, cikkek

Gyatra hitem érlelôdik
Döbrentey Ildikóval beszélget Herbert Dóra (Részletek az interjúkötetbôl)
Miért hiszek? Kairosz Kiadó, XC. kötet. 2013.

– Nem nevezhető könnyűnek a kor, amelyben fölnőtt. Milyen volt a gyermekkora, milyen családban növekedett?

– Az én családom nem volt ellenálló. Nekem nem mondta a nagyapám, sem a szüleim, hogy amit a történelemórán tanítottak, az valójában nem úgy volt. Ahogy most olvasom Döbrentei Kornél kedves rokonom új könyvében, Az igazság merész áhításában, őt naponta szembesítették a kor hazugságaival. Katonának nevelték, az is lett: felelősséggel élő, bátor szellemi katona. Engem nem nyomasztottak a családom felnőtt tagjai azzal, hogy bizony ez meg az másképpen van. Egyszerűen éltek egy másik, nagyon pozitív életet és alkalmazkodtak a körülményekhez szinte gyermeki hittel, szeretettel. Az igazságot tőlük én nem hallottam, hanem tapasztaltam. Azt láttam még tizenhárom éves koromban is, amikor már rég túl voltunk az államosításon, hogy Ilona és Ferenc napkor – nagyanyám volt Ilona, nagyapám pedig Ferenc – még mindig minden évben eljött köszönteni nagyapa összes régi alkalmazottja. Nagy társaság volt ilyenkor, a huszonöt alkalmazott, meg a tanoncok. Nagyanyának hatalmas virágcsokrokat hoztak, nagyapának meg bort, effélét. Ezt láttam. Soha nem mondták otthon, hogy nem úgy volt az a „gaz burzsujokkal", csak azt láttam, hogy nagyapám, aki egy „gaz burzsuj" volt, Kispest egyik első embere, közszeretetnek örvendő ember maradt a kommunizmusban is. Sőt, amikor nagyapa a hatvanas évek vége felé meghalt, és nagyanyám egy szabályosan nyomorban élő, megrokkant öreg néni lett, akkor is mindig eljöttek hozzá Ilona napkor a régi alkalmazottak. Már egy egészen más korszakban éltünk, már a régiek is nagyszülők lettek, de eljöttek, mert tisztelték Ilonka nénit és nagyapám emlékét. 1952-ben volt az államosítás, amikor nagyapámnak mindenét elvitték. Én hat évesen csodálkozva néztem, hogy megfogták még a zongorát is. Elvitték nagyapa két teherautóját, leszerelték a hatalmas gépparkot. Anyai nagyapámról beszélek, Horváth Ferencről. Mintakészítő mester volt, jól felszerelt, hosszú műhelye a telek végében terpeszkedett. Hatalmas volt az udvar, apám által gondozott, gyönyörű kis kert is helyet kapott benne. Nagyapa virilista volt, az egyik legmagasabb adófizető Kispesten, saját tisztességes és istenfélő, becsületes munkájával vitte ennyire, a talentumaival, amelyeket ő is úgy kapott. Huszonöt alkalmazottat foglalkoztatott, azaz ennyi családnak adott kenyeret. A házunkra ki volt írva, hogy „Itt tüzet lehet jelezni", mert volt telefon. Nagy ritkaság volt ez akkoriban, nálunk sem a lakásban, hanem a műhelyben volt a készülék, ahol munkaeszköznek számított. Szóval mindezt államosították.

- Szétszedték a műhelyt? Mindent elvittek? Nem ott kezdett más irányítással valaki más?

– Mindent leszereltek, mindent elvittek, aztán egy kézi szövőüzemet rendeztek be ott. Volt vagy harminc szövőszék, rongyszőnyeget szőttek rajtuk. Most is hallom a szövőszékek csattogását. Engem gyerekként nem zavart, de a felnőtteket biztosan. Mégis angyalian alkalmazkodtak, és soha nem hallottam egy rossz szót vagy panaszkodást.
Szomorúnak sem láttam őket. Nagyapát viselte meg nagyon, hogy összeomlott a „birodalma", de nagyanyám ezt is békességgel és derűvel viselte. Nagyapa hatvannégy évesen kezdett dolgozni a Vörös Csillag – a régi Hoffmann – gépgyárban, hogy legyen majd nyugdíja. Tíz évig járt naponta gyalog Kispest túlsó végébe. Megbecsült ember volt ott is, a főmérnök meg a mérnökök titokban minden géprajzot, tervet vele egyeztettek, mert tudták, hogy kiváló szakember. Lakók is kerültek a házba, amit nagyapa a gyerekeinek, unokáinak épített, s ahol, egy egyszobás lakásban, a nővérem meg én is felnőttünk. Érdekes, de a lakók szinte azonnal betagozódtak családi kolóniánkba. Úgy emlékszem vissza rájuk, mint kedves rokonainkra.

– Mintha egy mesében töltötte volna a gyerekkorát!

– A szüleim, s a többi felnőtt nagylelkű szeretete volt mesés. Családom tagjai ártatlan, kedves lelkek voltak, soha nem hallottam tőlük elítélő kritikát senkiről. Nem fordult elő, hogy valakiről pletykáltak volna az illető háta mögött. Hét unoka nevelődött együtt, ott volt a két nagyszülő, a szülők, a nagynénik, nagybácsik. És én egyiküktől sem hallottam soha olyat, hogy „kislányom, az nem úgy volt, ahogy az iskolában hallottad". Ez egyfelől hatalmas pozitív töltést adott az életemre, másfelől viszont, információk hiányában maradtam. Jó tanuló, ügyes gyerek létemre úttörővezető, KISZ-vezető lettem. Párttag nem, párttag senki sem volt a családban, ez nem is volt soha beszédtéma. Ugyanakkor természetes volt, hogy az asszonyok templomba jártak, a férfiak meg nem jöttek. Nagyapám sem, pedig ő részt vett annak idején a kispesti Nagyboldogasszony templom megalapításában, megépítésében, ahogy a kispesti mocsarak lecsapolásában is, hogy ott lakható terület legyen. Közben dolgozott, dolgozott, és tehetős ember lett. Aztán meg koldusszegény.

A családomnak ez a – mondhatom – krisztusi béketűrése és mindennapi, megélt alázata indított el engem az életbe. Ahogy az imádságban írtam, tizennyolc éven át éltem otthon, de egyetlen egyszer sem láttam nagyanyámat elkeseredettnek, idegesnek, egyetlen egyszer sem láttam, hogy kikelt volna magából, nem hallottam, hogy ránk kiáltott volna. Béketűrő és szelíd volt, ahogy az egész család. Nagyanya énekelgetett is magában, főleg általam is ismert, szép templomi énekeket. Jámbor, egyszerű asszony volt, aki reggeltől estig dolgozott a hét unokára, meg a felnőttekre, akik otthon ettek. Általában legalább tíz emberre főzött. Be is kellett vásárolni, elmosogatni – nem volt mosogatógép, meleg víz sem volt. Nagyanyáék az államosítás után a saját műhelyükhöz tartozó raktárhelyiségben laktak egészen halálukig. Az az épület alig volt szigetelve, mivel nem lakóhelynek épült. Nagyapám az államosítás után egy hétig rohangált az udvaron föl-alá, ami elég hosszú távolság, de több ilyen emlékem nincs. Most, Kornél könyvét olvasva látom, hogy mi mindent nem tudtam. Őt szembesítették azzal, hogy ki volt Károlyi Mihály, mi is volt az a tanácsköztársaság. Biztosan okosabb lettem volna, ha engem is beavatnak, és nem most, hatvanhat évesen csodálkoznék rá az ilyen tényekre. De nekünk a nagy fájdalmakról nem beszéltek.

– Hatalmas teher is lenne ez egy gyereknek.

– Na igen, nekem könnyebb, és talán örömtelibb is volt így a gyermeki életem. Azért is nagyon hálás vagyok a családomnak, hogy mind a hét unoka megkaphatta tőlük ezt a védett, biztonságos gyermekkort.

– Nem voltak „nicht vor dem Kind" beszélgetéseksem esténként?

– Legtöbbször mi is részt vettünk az esti beszélgetésekben, s ott nem voltak titkok. Ami azon kívül történt, arról egyszerűen nem tudok.

– Úgy látom, ebben áll a szolgálatuk Péterrel: emberségre nevelni a gyerekeket, a fiatalokat, különösen most, amikor alig valakinek van olyan családja, ahonnan mindezt hozhatná.

– Igen, már több generációnak nincs honnan merítenie. Eljönnek a kicsi színházunkba a családok, fogadjuk őket már az előcsarnokban, vagy az utcán. Elnézem őket, szép emberek, gyönyörű gyerekek. Ünnepiek, szépen öltözöttek, csupa olyan ember, aki nem az olcsó, erőszakos szórakozást keresi, hanem kifejezetten a szelídebb hatásokat. Jóravaló, jóra áhítozó, kereső szülők, és velük seregnyi négy év körüli gyerek. Ám a gyerekek egy része kitépi magát a szülő kezéből, elkezd rohangálni, csapkodni, teljesen váratlanul kezelhetetlenné válik és általában egész addig kezelhetetlen, amíg meg nem jelenik egy határozott felnőtt, az sem baj, ha idegen, akiben bízhat. Látszik, hogy már lejáratódtak gyerek és szülei között a különböző kommunikációs lehetőségek, amik általában zsarolásokba fulladnak, és már nem tudnak egymással mit kezdeni.

Az ilyen „kezelhetetlen" gyereket, ha a szülő nagyon lelkiismeretes és elviszi nevelési tanácsadóba, lehet, hogy elkönyvelik hiperaktívnak, viselkedési zavarosnak, szociálisan kezelhetetlennek. Talán még orvoshoz is továbbküldik és esetleg gyógyszert is kap, amit akár élete végéig szednie kell. Pedig nincs semmi baja, „csak" növeletlen. Ez is egy betegség persze, amelyből mindenféle bajok származhatnak: lelki, pszichoszomatikus panaszok, kényszerek, és azok ki tudja hová vezetnek. Ők lesznek azok a mindenütt feltűnni igyekvő gyerekek, akik miatt a tanítók, tanárok nem tudnak aludni, álmatlanul forgolódnak. Keresik, hogy hol lehet abban a „büdös kölyökben" valami jó, ahol kapcsolódni lehetne hozzá, mi lehet az ő nyitja, mit kezdhetnének vele... Pedig tulajdonképpen a legtöbbüknek semmi baja, csak – mint mondtam – növeletlen. A szülők szeretnének nekik minden jót megadni, de nem tudják, mit adjanak – így a gyerek nem kapja meg azt a jó mintát, amire szüksége lenne.

A közszolgálati tévé legfontosabb feladata ez lenne: segítséget nyújtani a fiatal házaspároknak, hogy mit kezdjenek egymással és a gyerekükkel. Alig van megkötött házasság, de még az is igen gyakran kudarcba fullad – pedig ezen lehetne segíteni! Mindig azt látom, ahányszor fiatal vagy középkorú házaspárokkal találkozunk, hogy nagyon igénylik a támogatást, szeretnék jobban tenni a dolgukat. Szeretnének a gyerekükkel együttműködni, szeretnék, hogy a gyerekük együttműködjön velük. Olyan egyszerű dolgokról lenne szó! Például sok családban egyáltalán nem alszanak a kisgyerekek délután. Így nem csoda, hogy túlpörögnek és kiborítóak estére...

– Igen, sok régi, megszokott keretet eldobáltunk, úgy érezzük, hogy megszabadultunk tőlük, ugyanakkor nem tudjuk, mikor teszünk jót...

– Dehogy tudjuk, dehogy! Amikor túljutunk a gyerekeknek egy korszakán vagy életük egy fázisán, akkor utólag le lehet vonni a következtetést, föl lehet fedezni valami szabályszerűséget, visszatekintve már kirajzolódik, hogy mi is történt, mi volt jó, mit kellett volna másként tennünk. Nagy öröm, amikor házaspárok, fiatalok előtt olyan következtetésekről tudunk mesélni, amelyeket a saját tapasztalatainkból vontunk le. A hozzáolvasás meg arra való, hogy az ember megkeresse a tudományos alátámasztást. Egy előzetesen felállított képletre dolgozni eleve kudarcra ítélt próbálkozás. Ezért kicsit sajnálom is a mai szülőket. Annyi tudományos, felvilágosító könyv van, összeolvasnak mindenfélét, interneteznek, csoportba járnak – és a gyerekek mégis növeletlenek.
Egy sor könyv van például a piacon a korai fejlesztésről, és lelkesen olvassák a buzgó fiatal anyák. Nyilván a különböző sérülések esetén nagyon fontos a korai fejlesztés, a szakszerű segítség. De az egészséges gyereknek elsősorban nem erre van szüksége, neki egyszerűen élnie kell a családban! Persze ehhez olyan családra van szükség, amelyben élni lehet. Kell, hogy részt vegyünk egymás életében, tekintetbe vegyük, hogy a gyermek is ott van, és ő is vegyen tekintetbe minket. Játszhasson, méghozzá nagyon sokat! Játszhat egyedül vagy játékkal, meg a testvéreivel, ha olyan szerencsés, hogy vannak testvérei. Játszhat barátokkal, felnőttekkel – és ezáltal fejlődik. Hallgasson mesét, aztán játssza ki magából, ami a mesében esetleg érthetetlen volt vagy a sok feszültséget, ami a nap során felgyülemlett – és ezáltal fejlődik! Aztán egy-egy időszak végén az ember visszatekintve felismeri, hogy minek volt értelme. De előre fölállítani képleteket, és azokhoz ragaszkodni – ez „értelmiségi kapirgálás", ahogy kedves barátunk, Bencze Lóránt mondaná.

A hetvenes években megálmodtunk Péterrel egy óvodai modellt, amit úgy neveztünk: Életóvoda. Valójában egy családi gazdaság, a hetvenes években ez forradalmi gondolatnak számított. Van benne egy ház, az egyszerűség kedvéért mondjuk, hogy hasonlít egy hagyományos óvodára. A konyhában, más felnőttekkel együtt, főz egy néni, aki nem tud magyarul. Mert nagyon fontos, hogy ne nyelvórája legyen egy óvodásnak, hanem legyen ott egy fontos felnőtt, akivel csakis más nyelven vagy kézzel-lábbal lehet beszélgetni. A gyerekek, egyénenként vagy kisebb csoportokban segítenek a konyhában, meg kell, hogy értsék egymást. Aztán van egy idősebb gondnok bácsi, aki meg tudja javítani az elromlott játékokat, aki megmutatja, hogyan kell helyesen fogni a szerszámot. Elkerülhetetlenül el-elromlik valami, de nem tragédia, mert meg tudjuk javítani.

A konyhához csatlakozik egy kiskert, ahol lehet retekmagot, babot, salátát ültetni, locsolgatni, aztán megkóstolni a termést. Valamennyi állat is van, na nem ló, de például kisnyúl, csirke, kacsa. Állatok, akikről gondoskodni kell, mert nélkülünk elpusztulnak. Ez már tényleges felelősség. Az Életóvoda éves programja a magyar hagyományok és jeles napok köré épült, sok udvari és szobai játékkal, mesével, énekkel, tánccal, képi és kézműves alkotással.

– Az Életóvoda terv maradt, vagy talán csak álom. De sok varázslat valósággá válhatott – a rádióban, televízióban, színpadon.

– Mindennapi csodákat éltünk meg Péterrel az elmúlt negyvenöt évben. Mindig nagy tehetségű, odaadó alkotótársakkal dolgozhattunk. Sok száz, vagy ezer munkamegbeszélés, ötletelés, szenvedés, kacagás, harc és vereség vagy győzelem során épültek a kész produkciók. Így készült a Ki kopog? sorozat is, a Magyar Rádióban. Ez a műsor számunkra azzal kezdődött, hogy megszületett Dorka. Minden újszülött hoz magával egy nagy lehetőséget, nemcsak maga, de a családja számára is. A Ki kopog? Dorka hozománya volt.

Amikor megszületett, úgy gondoltam, hogy most itt a nagy megdicsőülés, és én semmi mást nem teszek három évig, „csak" anya leszek. No, hathetes volt Dorka, amikor megkeresett a rádióból Szabó Éva. A csodálatos Szabó Éva, aki annyit küzdött önmagával, s aki olyan nagy lélek volt, nagy tudású, széles műveltségű ember, és aki nagyon hiányzik ma is. Ő nem csak a saját munkáját végezte – a Nyitnikék műsorát szerkesztette, meg műsorokat vezetett, előadásokat tartott –, hanem érezte a felelősséget, hogy figyelnie kell másokra is, akik gyerekeknek dolgoznak. Egyszer megnézte egy előadásunkat a Mikroszkóp Színpadon, s el volt ragadtatva. Azután keresett meg engem. Elmondta, hogy ez a beavató színház remek, ő még ilyet soha nem látott, és szerinte a rádióban kellene egy új műsor az addigi óvodások műsora helyett. Szeretné, ha azt én írnám. Nem volt ez neki feladata, nem ő döntött abban a kérdésben, mégis azt mondta, hogy ő szeretné, ha én írnám, és kérdezte, hogy ajánlhat-e engem.

Nagy megtiszteltetés volt ez számomra, harminckét évesen. Kértek mindjárt egy próbaforgatókönyvet, nagy sikere lett és azonnal kezdenem kellett. Dorka éppen kéthónapos volt. Sorozatműsorról lévén szó, ez megállás nélküli munkát jelentett. Egy-egy forgatókönyvön eldolgoztam három-négy napot is. A munkatársi gárda is még alakult, akkor már négy éve dolgoztunk a Kalákával. A rádiós műfajra is rá kellett éreznünk. Aztán a Ki kopog? lett a legkedvesebb munkánk, és az is maradt. A rádióban lehet repülni, szőnyeg alá bújni, óriássá vagy törpévé változni, a hang és a képzelet segítségével minden lehetséges. Ott a rádió stúdiójában nem volt más, mint egy jókora szőnyeg és azon tíz-tizenöt gyerek, egy óvodai csoport – soha nem tudtuk előre, hogy pontosan kik. Csak az óvónőket ismertük, de őket szakmailag, emberileg alaposan. Péter így megadta nekik a bizalmat. Ez volt a „szőnyeg-óvoda". A rádió archívumában máig meglévő majd’ kétszáz adásból még mindig legalább hatvan ma is megállja a helyét.

Ez a műsor olyan volt, mintha valami varázserő segítségével a falon át be tudnánk hallgatózni egy óvodába, ahol jókedvű gyerekek játszanak egy óvóbácsival, aki ontja magából a játékot, verset, mesét. Ez volt Péter. 1980-ban, a Kaláka átalakulásakor meghívtuk csapatunkba Gryllus Vilmost, s akkor Péternek lett egy állandó társa, aki pedig a dalokat ontja magából. Tizenhat évig dolgoztunk együtt! Lényeges, hogy itt két férfiről beszélünk, hiszen a gyerekek az életben szinte kizárólag csak óvó nénikkel találkozhatnak, a szőnyegóvodában viszont barátságból, önfegyelemből, mókázásból férfi mintát kaphattak. És voltak meghívott női vendégei a műsornak, többek között én is voltam vendég néhányszor. Vilmos adta a mindig tökéletes hangulati effektusokat és a zenei gyöngyszemeket. Közben, az évek során, megtanult a gyerekek nyelvén zenélni, beszélni. Innen, a Ki kopog? műhelyből és az országjáró vándorszínházunkból nőtt ki az ő máig tartó szólista népszerűsége. Egy félórás Ki kopog? adásban rövid jelenetek váltakoztak, egy koncentrálós, aztán egy-két lazítós, attól függően, hogy mennyire kellett előtte figyelni. Nem kívánhattuk, nem is kívánjuk a gyerekektől, hogy olyasmiben vegyenek részt, ami meghaladja a tűrőképességüket.

A műsorban tehát voltak versek, információk, amelyekre oda kellett figyelni. Tizenkét-tizenöt gyerekkel lábdobogás, belebeszélés nélkül, ez pontosan megtervezett forgatókönyvet és műsorvezetést igényelt! – Miközben a játékban természetes dolog volt, hogy fölpattantak, szárnyaltak, vágtattak. De amikor csöndben kellett lenni, azt is meg tudta teremteni Péter. Ezért kellett az óvónőket jól ismerni, hogy tudjuk, alaposan „kijátszott", és bizonyos belső fegyelemmel rendelkező gyerekekkel jönnek, akiket nem feszít szét a sok elfojtott, erőszakos energia. Ezért mindig kicsit előbb érkeztek, és felvétel előtt játszottak egy jót a Múzeum kertben.

Péternek rendezői koncepciója volt, amelyet később a televízióban is nagy eredménnyel hasznosított, hogy nekünk, a felnőtt csapatnak mindent hajszálpontosan elő kell készítenünk. Amikor megérkeztek a gyerekek, már kezdődhetett is a játék! Nálunk a gyerekek soha nem „szerepeltek", és ma sem „szerepelnek", tehát semmit nem kell előre betanulni és aztán „előadni", hanem valóban játszhatnak, kacaghatnak, kérdezhetnek és válaszolhatnak, s a végén azzal a jó érzéssel mehetnek el, hogy „na, most valami újat megtudtam magamról meg a világról."

Tizenhat éven keresztül működött a Ki kopog? sorozat – ma úgy mondanánk: projekt. Akkor lett vége, amikor már semmit sem tudott fizetni a rádió. Először volt egy körülbelül egy éves szünet, később mégis újra ment egy darabig, de végül állitólag elfogyott a keret.

Az Égbőlpottyant mesék is úgy indult, hogy csak műsoridő volt, pénz alig. Mi találtuk ki Péterrel, hogy esti mese legyen, hogy gyerekrajzokra épüljön, s hogy a technikát a gyerekek figuráinak síkbábszerű mozgatása adja. Benne volt ebben az én rajztanári végzettségem és Péter bábos múltja.

Az első évben persze kaptunk a néző gyerekektől nagyon sok lencsibaba-szemű, göndör szempillás másolt rajzfilm-figurát, de mivel ezek soha nem kerültek be a mesébe, a rajzok elkezdtek szépen igényesebbé válni. Rájöttek a szülők, hogy valóban a gyerekek megismételhetetlen, őszinte rajzait várjuk. Egyre több lett az eredeti figura, s a másolások lassan el is tűntek. Ez egy valóságos vizuális forradalom volt! Megjegyzem, akkoriban még volt legalább két rajzóra hetenként. El sem tudom képzelni, milyen munkák érkeznének most, amikor mindössze egy óra jut a vizuális kultúrára, és sok gyerek többet ül a számítógép előtt, mint az iskolapadban. Ezen a ponton valamit el kell mondanom: a művészeti nevelés valóságos likvidálása zajlott le a kétezres évek elején, Magyar Bálint minisztersége alatt.

Engem nagyon megrázott ez, hiszen tudjuk, hogy az a gyerek, akinek csak a bal agyféltekéjét fejlesztik, micsoda erőszakos, célorientált kis akarnok lesz és mennyire kevés lesz a humora, az együttérző képessége, segítőképessége, érzelmi intelligenciája. Éveken át vezettem ezután képzőművész köröket gyerekeknek a falumban és a szomszéd faluban azért, mert egyetlen rajz órában egy kisgyerek jóformán csak arra képes, hogy nagy körülményesen kipakolja meg elrakja a holmiját. Esetleg rajzol valamit, de festeni, formázni, egymás alkotásait megcsodálni, véleményt formálni, a saját alkotásának örülni – teljesen lehetetlen.

A gyermekkultúrában a rendszerváltás óta nem történt semmi, amitől a gyerekek széles tömege kapott volna értéket is a sok tarkabarka zsibvásár mellett. Égetően nagy szükségük lenne a mai kisgyermekes családoknak az igényes, korszerű gyerekműsorokra. A gyerekeknek arra, hogy átlényegülhessenek, kalandozhassanak, ámulhassanak és felhőtlenül kacaghassanak, megízlelhessék a jóság és a szeretet mindent legyőző erejét, a fiatal szülőknek és nagyszülőknek pedig arra, hogy láthatóan, szinte tapinthatóan megtapasztalhassák a gyermekkel való örömteli játék mikéntjét, hogy szembesüljenek a gyermekükkel való kapcsolat csodálatos lehetőségeivel.

A töméntelen konzerv mesefilm mellett – melyek között számtalan a kiváló, klasszikus alkotás – szükségesek lennének a folyamatosan születő mai mesék, amelyek mai helyszíneken játszódnak mai gyerekekkel, mai felnőttekkel és mai technikai csodákkal, mai ellentmondásokat, mai feszültségeket oldva meg, örök erkölcsi értékek lelki fürdőjében részesítve a szépre-jóra éhező nézőket.

A televízió feladata lenne segíteni, hogy a tanácstalan, kapkodó szülőkből gyermeknövelő művészek váljanak. Ennek eszközei lehetnek felmentő erejű, lélekemelő információk, tréningek, játékok, szakmai előadások. Miért várjuk meg, hogy ez a generáció lemondjon a következő gyermekről, miért hagyjuk, hogy a fiatal, jóravaló szülők elfáradjanak, elfásuljanak, elváljanak? Indítsunk egy szakmailag, művészileg igényes, elméletben-gyakorlatban gazdag, élvezetes tanfolyamot a szülőknek! Nem tudok ennél fontosabb, kötelezőbb, nemzetmentőbb feladatot a televízió számára: segíteni a mai szülőknek, hogy családi életük örömtelibb, sikeresebb lehessen, s hogy gyermekeik ne csak szellemileg és testileg, de lelkileg is egészségesebben növekedhessenek.

A magyar televíziózás, a gyereknézők és a kisgyermekes családok iránti felelősségteljes szeretettel telve tehát az alábbiakat kívánom: klasszikus értékrendet közvetítő, egyben korszerű gyerekműsorokat a gyerekeknek; gyermeknövelő művészi tanfolyamokat a kisgyermekes szülőknek; igényes képekkel elmondott, rangos gondolatokat mindannyiunknak!

Ez az én televízióm, erről álmodom. Egy ilyen a televízióban boldogan folytatnánk az Égbőlpottyant meséket, esetleg kezdenénk valami újat.

– Ahogy említette, soha nem volt párttag és az illetékes szervek nyilván azt is tudták Önről, hogy templomba járó, hívő ember. Hogyan lett az Úttörőszövetség gyermeklapjának főszerkesztője?

– Az ötven évnél fiatalabbaknak mondom, hogy 1990-ig a magyarországi sajtóban megjelenő minden betűt, a Magyar Kommunista Párt utódpártjához, az MSZMP-hez való hűség jegyében, szigorú kettős kötés biztosított. Minden sajtószerkesztőség – így, bármilyen mulatságos, az óvodás kisgyerekek lapja, a Dörmögő Dömötör is –, két fölöttessel rendelkezett. Egyik volt a kiadó, a Dörmögő esetében az Ifjúsági Lapkiadó, a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) és a Magyar Úttörők Szövetségének kiadója, amely, mint tulajdonos, a szerkesztőség működéséért, a lap megjelenéséért és terjesztéséért felelt. Másik fölöttes a korosztálynak megfelelő politikai szerv, a Dörmögő esetében az Úttörőszövetség, amelynek jóváhagyása nélkül a kiadó semmit sem léphetett. Magától értetődik, hogy a gyermek és ifjúsági lapok szerkesztői kivétel nélkül az Ifjúsági Lapkiadó pártbizottságának tagjai voltak. Persze én mindezt csak később értettem meg.

Előzőleg, az 1980-as évek elején, színházi,televíziós, rádiós munkáim kapcsán, részt vettem gyermekkultúrával foglalkozó fórumokon, konferenciákon, ahol rendre összetalálkoztam az Úttörőszövetség kulturális vezetőivel. Egy beszélgetésünkkor maga az országos elnök azt mondta, szeretné, ha én lennék a Dörmögő következő főszerkesztője. Nevettem, mert azt hittem, viccel. Amikor két év múlva megismételte kijelentését, megint nevettem. 1985-ben hivatalos felkérést kaptam tőle, na, akkor megértettem, hogy komolyan beszél. Nem nevettem, hanem mosolyogtam, szemébe néztem, és azt mondtam: „De hát Gyuri, én templomba járok!" Ő visszamosolygott: „Az nem baj." Nem azt mondta: „Azt mi már régen tudjuk!", hanem, hogy az nem baj. Az országos statisztikában alighanem szükség volt egy párton kívüli, templomjáró főszerkesztőre, ez az egy magyarázat lehetséges az én logikám szerint.
1986-os kinevezésemig volt két-három hónapom, hogy felkészüljek új munkámra. Egész addig szabadúszóként dolgoztam. Mindent, még a hivatali „illemet" is meg kellett tanulnom! A kiváló újságíró, Zay László, akit a Deák téri gyülekezetből ismertem, például így vezetett be a sajtón belüli kommunikációba: „Nézze Ildikó, itt az emberek keresztneve Elvtárs – Kis Elvtárs, Nagy Elvtárs, Kovács Elvtárs..." Életemben először szólítottam elvtársnak kollégákat. Hát, így kezdődött az én főszerkesztői ténykedésem.

– Honnan jött a forradalmi gondolat, hogy a Dörmögő Dömötör bibliai történeteket is elmeséljen akkoriban, amikor még talán egyetlen képekkel illusztrált Biblia volt kapható Magyarországon, az is csak néhány könyvesboltban és – ha jól emlékszem –, nem is idehaza nyomtatták, hanem Jugoszláviában?

– Eddig a percig úgy tudtam, a Dörmögő volt az első magyar fórum, ahol bibliai történetek gyerekek számára érthetően, értékes illusztrációkkal megjelenhettek. Most hallom, hogy szűk körben terjesztettek már egy képes Bibliát.
Tizenhat órákat dolgoztam azokban az években, s az első eredmények már egy év után meglátszottak. Új formátumban, jobb minőségű papíron, tüzesebb színekkel, megújított arculattal jelent meg a Dörmögő. Ami ennél is fontosabb: kiléptünk a „valami kis aranyosat a gyerekeknek" kategóriából, s a magyar írók java kezdett nekünk dolgozni, a legjobb grafikusok képeivel.

Egyszer gyalog mentem át az Erzsébet hídon Lázár Ervinnel, s ő arról beszélt, hogy kellene írni egy sorozatot gyerekeknek az Árpád-házi királyokról. 86-87-ben erről a témáról még mindig ajánlatos volt tanúk nélkül, kettesben, egy hídon beszélgetni. Azért eltettem magamnak a gondolatot. 1988-ban a Dörmögő karácsonyi száma a következő, Gaál Éva által rajzolt, csodálatos, forradalmi címlappal jelent meg: a lap közepén egy jászol, körötte a szent család, fölöttük a betlehemi csillag ragyog. Mária magasba emeli a kis Jézust, mutatja őt a minden irányból hozzájuk özönlő, ragyogó szemű bárányoknak. Mesélték, hogy az Úttörőszövetségben nagy botrány volt e miatt a lapszám miatt, az országos kulturális elnököt kérdőre vonták, s nem sokkal később egy koncepciós perrel el is távolították. Nem hiszem, hogy miattunk, de talán közünk volt hozzá. Velem nem tudtak mit kezdeni, a főszerkesztőnek joga volt megjelentetni, amit jónak lát. Csakis pártfegyelmit kaphattam volna – ha párttag lettem volna.
Én azonban akkor már javában tárgyaltam Lázár Ervinnel egy Árpád-házi királyoknál is nagyobb király könyvéről. Ezt követően Lázár Ervin 1989-től, a legnagyobb alázattal, minden lapszámba megírt egy általunk megadott bibliai történetet – ebben ószövetségi és újszövetségi történetek vegyesen szerepeltek –, kisgyerekek számára. Pinter József, kiváló grafikus volt az állandó illusztrátora. Évekkel később, ötvenedik születésnapomra, művésztársaktól kaptam egy emlékkönyvet. Ebbe Lázár Ervin többek között a következőket írta: „Valamiért a gyereklapok főszerkesztői nem túlságosan kedveltek engem. Talán azért, mert meséket írtam? Egy üdítő kivétellel találkoztam: Döbrentey Ildikóval, aki a Dörmögő Dömötörben munkát adott nekem. Jó együttdolgozásunkat máig a legkellemesebb emlékeim között tartom számon..."
1990-ben a francia Bayard Presse, részben katolikus egyházi tulajdonban lévő nagy nemzetközi kiadó, amelynek magas színvonalú gyermek- és ifjúsági kiadványai Amerikától Kínáig mindenütt megjelennek, szóba állt egy kis magyar gyermeklap, a Dörmögő Dömötör főszerkesztőjével. Sikerült úgy alakítanunk a tárgyalásokat, hogy a Bayard megvette volna a Dörmögőt, méghozzá példa nélkül oly módon, hogy nemcsak licence anyagokat, de ötven százalékban magyar szerzők és magyar grafikusok alkotásait tartalmazta volna. A tárgyalások hónapjaiban két ízben járt Magyarországon s itt szóbeli megállapodást kötött a világcég gazdasági igazgatója. Harmadszor már a szerződést kellett volna aláírni, ám ekkor az Ifjúsági Lapkiadó három igazgatója váratlanul meghátrált. Két hét múlva engem elbocsátottak, majd szerkesztőségem tagjait is sorban lapátra tették. Máig nagy fájdalmam ez, mert a kisgyermekes családoknak máig sincs tartalmilag-formailag színvonalas, értékőrző, megújító lapjuk.

– Mit jelentett a mese a saját gyerekkorában?

– Legkedvesebb mesekönyvem a „Kisgyermekek nagy mesekönyve" volt, amely ma is ott áll a polcomon. Ez az egyetlen könyv, amelyet szüleimtől a szép bizonyítványomért kaptam, ugyanis június huszadikán születtem, s gyerekkoromban mindig ezen a napon volt az évzáró. A bizonyítványomért, a szülői dicséret, büszkeség mellé, soha nem kaptam külön ajándékot – kaptam úgyis az iskolában jutalomkönyvet. Ez a nagy mesekönyv kivétel. Ebből később Dorkának is meséltem. Megmutattam neki, hogy a tartalomjegyzékben Benedek Elek meséit kislánykoromban mind aláhúztam. Ő volt a kedvencem! Akit még nagyon szerettem: Andersen, mert költőiek a meséi és mert bennük az élettelen tárgyak életre kelnek.

– Ezeket a meséket tehát már önállóan olvasta – és ki mesélt Önnek kisgyermekkorában? Nagymama a konyha-óvodában? Vagy más is?

– Az életünk volt mesés, az a szegény, egyszerű, móraferenci életünk. Azzal a „kincskereső" tisztasággal éltünk mi is, mint Móra hősei, s ez egy gyermek számára nagyon otthonos, kedves közeg . Édesapám mindig a saját életéből mesélt. Tíz testvér közül ő volt a legkisebb, hatévesen veszítette el az apját, tizennégy évesen az édesanyját. Akárcsak anyai nagyapám, apám is tizennégy évesen érkezett Budapestre és egyedül kellett megállnia a lábán. Született intelligenciájánál, becsületességénél, különlegesen szép kézírásánál fogva mindig kiemelkedett a társai közül, és felettesei nagy felelősséget is rá mertek bízni. Tehát hamar elkerült otthonról, mégis mindig a gyerekkoráról mesélt nekem! Név szerint tudtam a barátait, a Söptei utcát, a laktanyát – apai nagyapám, Döbrentey Sándor ott volt kantinos. Aztán amikor Szombathelyen nyaraltam a rokonoknál, meg is kerestem ezeket a régi helyszíneket. Voltak apámnak kitalált meséi is, amelyeket rendszeresen mesélt kettőnknek a nővéremmel. Az egyik egy valós budai helyszínhez kötődött a Rózsadomb tetején – apám Tündérligetnek nevezte a helyet –, s ott volt egy fa, amelybe, egy nagy odún keresztül, bele lehetett bújni. Két kislány – a nővérem és én – kézen fogva belépett abba a fába, és ott egy tündérvilágot találtak. Nagyon szerettem azt a történetet, több mai mesémben is előjönnek a motívumai.

– Édesanyja is mesélt?

– Édesanyám maga volt a mese, egy tündér. Dorka lányom is azt mondta, hogy Nagymama tündér volt. Nagyanyám is tündér volt, bár szikárabb, szemérmesebb, nem olyan szép és kevesebb beszédű – de ő volt, akinek az „óvodájába" jártunk, mi heten unokák. Amikor mesélek erről gyerekeknek, mindig kérdezik, hol volt az az óvoda. „Hát a konyhában, ahol Nagyanya főzött és szeretett minket!" – válaszolom. Ez volt nagyanyám óvodája! Nála a mese azt jelentette, hogy fogott egy répát – minden nap kellett répa az ebédhez – és a répából kifaragott valamit. Nála minden kizárólag cselekvésben nyilvánult meg, egyszerű ember volt. Amikor tökfőzeléket készített, a kis gyönge tököcskékbe rajzolt – hol késsel, hol csak a körmével – szemet, szájat, arcot. Konyharuhába göngyölte, s odaadta a kezünkbe. Egy darabig ringattuk, babusgattuk a tökbabát. Az volt a művészet, hogy azt a „babát" utána meg is kellett főzni! Mégsem éreztem soha csalódást. Alig vártuk, hogy Nagyanya tököt főzzön! Nem fogom őt soha utolérni, mert nem tudom a titkát, nem tudom, honnan volt benne az a hatalmas, szent lelki békesség. Nemhogy a kötényét nem kellett lesöpörnie, még a szeme sem rebbent. Nagyanya egyszerűen derűs volt, minden munkája közben énekelt, különösen fölmosás, mosogatás közben. Elnéztem őt, és szemem előtt valósult meg az ige, hogy „minden dolgotok szeretetből menjen végbe". Ha akarom mese, ha akarom tündéri lét. Ő maga volt a megtestesült hit, ahogy abban a nyomorúságban dalolgatott. Édesanyám hasonlított nagyanyára, de sokkal több humorral, huncutsággal megáldva. Bohém volt, aki hegedült, zongorázott, táncolt, teniszezett, korcsolyázott – neki még megadatott a „békebeli" lánykor. Mély hit és hatalmas életszeretet párosult benne az alkalmazkodóművészettel. Anyám hite és apám szeretete vezetett át bennünket az ötvenes éveken.

– Ahogy már mondta, mintha mesében töltötte volna a gyermekkorát.

– Az az egész Klapka utca egy hrabal-i világ volt. Lehet, hogy én ezt valami mesei szemüvegen át látom ilyen költőinek, de nekem ez a szemüvegem: és nem választom szét a mesét a valóságtól.
Egyébként valóban nem is lehet szétválasztani.
A mese eredetileg nem gyerekeknek szólt. Amikor a mese született, mi emberek még a természetben éltünk – természet népek voltunk –, kedves fáink, bokraink, füveink, állataink között. Azért találtuk ki a mesét, hogy sorsfordulók, megpróbáltatások idején legyen mibe kapaszkodnunk. Születés, párválasztás, házasság, betegség, halál, veszteségek, kudarcok, győzelmek – mindezeket túl kellett élni. Ebben segített a mese. A fiataloknak meg abban, hogy ne tudatlanul induljanak neki az életnek.
Aztán teltek az évszázadok, letelepedtünk, földet műveltünk, már falvakban éltünk, és még mindig javában ugyanerre szolgált a mese: az évszázados erkölcsi kincsek továbbadására. Ez a mese feladata, küldetése. Ezért van értelme tudott dolgokról is beszélni. Még a XIX. században is elsősorban felnőtteknek szól a mese, de lassacskán a gyerekekre terelődött a figyelem. Na, mindjárt el is kezdtünk olyan tanmesécskéket gyártani, hogy hogyan kell udvariasan köszönni, meg szépen fogat mosni... Ezek a tanulságos történetek a mai napig születnek, és jól használhatók, csak azt kell tudnunk, hogy ezek nem mesék, hanem pedagógiai segédeszközök.

A mese ma is egyaránt szól felnőttnek és gyereknek, és még mindig az a küldetése, hogy a sok száz éves erkölcsi tudást továbbadja a következő nemzedékeknek. Amikor mesét írok, nem azt nézem, hogy hány gramm erkölcsi üzenetnek kell benne lenni – hanem van valami engem is elsöprő ötlet, aminek örülök, amiben gyönyörködöm, de nem tudom, hogyan fog folytatódni. Dorkával nagyon jó mesét szőni, hihetetlenül kreatív. A mese születik az emberben. Nekem élvezet a meseírás, mert él bennem a saját gyerekkori énem. De nem a konkrét emlékeimet írom meg, hanem egyszerűen visszahelyezem magam az akkori létembe, és tudom, hogy akkor mi esett jól, minek örültem. Sokáig annak a gyereknek írtam, aki voltam. Aztán, hogy már gyermekem, unokáim vannak, úgy írok, hogy ők örömüket leljék benne.

A mai napig élnek a mese klasszikus alapüzenetei. Ott van a három szegény testvér vagy királyfi, és mindig a legkisebb lesz sikeres: aki csúnyácska, akinek már nem jut rendes ruha – de jószívű. Lobbizik! Olyan dolgok vannak a mesékben, amelyek nélkül a mai ember meg sem tudna élni! Ez a kicsi mindig ad valamit a nyomorultaknak, s ezzel – „jó tett helyébe jót várj" –, összegyűjt egy hálás kis társaságot, akik majd kihúzzák őt a bajból. A kommunista esztétika azt tanította, hogy a legkisebb azért tud győzni, mert ő a legszegényebb, legelnyomottabb. Csakhogy a legkisebb, pusztán azért, mert ő a legszegényebb, legelnyomottabb, még nem lehetne király, ez demagógia. Csakis azért győz, mert ő nemes emberi értékek hordozója!

– Nagylelkű, segít, megbocsát...

– Vagyis olyan tulajdonságokat hordoz, amelyek miatt érdemes egy mesét megírni! Az égbőlpottyant mesékhez – nem az égből pottyantak ezek a mesék, hanem, meglepetésszerűen, szinte a semmiből születtek, ezért olyan égbőlpottyantak, állandó jelzőként, egybe írva használom ezt a szóösszetételt – mindig olyan figurát kerestem, amilyen még nem volt. Olyan, lélekkel, humorral, szeretettel, buzgósággal teli figurákat tudtam találni a gyerekek rajzaiban, amilyeneket nem lehet kreálni, ilyet csak a gyerekek tudnak kitalálni. Ehhez persze nagyon őszinte rajzok kellettek. Például: a gyerekek szeretik magukat koronával a fejükön ábrázolni. Lerajzolja magát kutyasétáltatás közben, vagy az uszodában, vagy autóbuszon – s a fején ott a korona. Érkezett egy rajz a tévébe, egy kis királyfit ábrázolt, aki balett-táncos módjára szinte lebegett a levegőben, lábujjhegyen állt, pipiskedett – ő lett Pipiske királyfi a hétdombi csodatévő szivárvány meséjében. Egy másik rajzon koronás királynő látható, trapéz formájú, földig érő, csíkos ruhában. Minden csík más színű, és mindegyiken van egy nagy gomb. Mintha fiókok lennének, s a gomb lenne a húzójuk. „De hiszen ez Sublót hercegnő!" – kiáltottam fel, amikor megláttam. Így született Sublót hercegnő meséje.

– A mese ma is szól a felnőtteknek is?

– Feltétlenül. De a mese elsősorban nem a konkrét történéssel segít, hanem az üzenettel, amely így szól: „Ne add fel! Minden vesztett helyzetből van kiút! Mindig van remény! Amit nagyon akarsz, s amiért naponta teszel, az valóra válik! A reménynek valóságformáló ereje van!" Ez a nagy, előre vivő erő, ami a mesében lakozik. Ami a gyereknek is szól, s amit elsősorban mégis a felnőttek képesek megérteni.
Azt meséli Melinda, akihez masszíroztatni járok, s közben jókat beszélgetünk, hogy csoda történt az egyik barátnőjével, aki folyvást szidta a férjét. Melinda megosztotta vele, amit Levente Pétertől tanult: „A férjedet naponta legalább egyszer dicsérni kell, különben valóban olyan lesz, amilyennek szidod!". A barátnő először megütközött, de legközelebb elújságolta, hogy kipróbálta a javaslatot, és erre a férje meglocsolta a virágait! Ő meg főzött neki egy kávét, és hosszú idő után először mosolyogva beszélgettek! Melinda később a férjjel is találkozott, tőle meg azt kérdezte: „Mikor tettél utoljára egy szál rózsát a feleséged párnájára?" A férj fölkapta a fejét, erre Melinda elmesélte neki Marci kandúr meséjét – ez is egy égbőlpottyant mese. Marci kandúr valami hatalmas dolgot keres, amivel meghódíthatná a szívének kedves cicalányt, aki azt kéri, találja ki, mi az ő álma. De hiába az óriási, hangos, tarka ajándékok, a cicalány másról álmodik. Végül Marci kandúr egy kertjéből szedett virágcsokorral odasomfordál, hogy örökre elbúcsúzzon, mert nem tudja kitalálni, mire is vágyik a cicalány. És ezzel a kerti virágcsokorral mégis megnyeri szíve hölgyét – ugyanis éppen ez volt a cicalány titkos álma... Később az asszony megköszönte Melindának, hogy megmentette a házasságukat!

A mesei történetből más szól a gyereknek és más a felnőttnek. Ami egy mesében kedves lehet, a nyelvezete, a humora, a cselekményesség, a kalandok, néhány érdekesen hangzó szó – ez szól a gyerekeknek. A játékosság szól nekik. Az erkölcsi üzenet pedig elsősorban a felnőtteké, ezért fontos, hogy, ha csak lehet, együtt nézzék, olvassák, s utána együtt beszéljék meg a mesét. Persze amikor a szülő szabadon mesél este, a gyermeke ágya szélén ülve, akkor abban a helyzetben magában van az erkölcsi üzenet: hogy ott ül apa vagy anya, adja sajátmagát, adja az idejét. Ott ül, hogy közösen belépjenek egy másik világba. Fontos, hogy abban a másik világban a gyerek van otthon, és én, a szülő csak bemegyek vele, hogy ott kézen fogva verekedjük végig magunkat a kalandokon, együtt szenvedjünk, és végül együtt örüljünk a győzelemnek. Amíg abban a különleges világban vagyunk, addig tökéletesen elérhető vagyok a gyermekem számára! Ez a napunknak az a szakasza, amikor a gyermekem bizalmába avat. Megéri, hogy fáradtan, esetleg tudva, hogy még feladatok várnak rám, mégis leüljek az ágya szélére. Az ilyen mesélés után lehet aztán beszélgetni, imádkozni, megköszönni a napot, erőt kérni a holnaphoz.

Egészen kicsi gyerekkoromtól kezdve vágyakoztam arra, hogy tudjak olvasni. Volt egy nagy könyv a polcon, amit kiválasztottam, hogy iskolás koromban azt fogom majd elsőként elolvasni. Ez a kicsit kopott, izgalmas külsejű könyv – címlapján hátrafelé nyilazó lovasokkal – Gárdonyi Láthatatlan embere volt. Ahogy édesanyámék mesélték, valóban ez volt első osztályos koromban az első könyvem – aztán sokszor elolvastam később is. Nagyon szeretem Gárdonyit, olyan a nyelvezete, hogy szoktam ajánlani olvasási problémákkal küszködőknek. Mert csodálatosan egyszerűen, tisztán, gazdagon fogalmaz, nem csak bonyolult szóképekben, körmondatokban tudja kifejezni magát. Szeretem az ilyen egyenes embereket, akiknél tudhatom, hányadán állunk.