MAGAMRÓL KÖNYVEIM   LEVENTE PÉTER » « NYITÓOLDAL  |  AKTUALITÁSOK  | Sajtó | Galéria | Kapcsolat | Kedvenc oldalaim Interjúk, cikkek Nem hal meg a szerelem Beszélgetés Döbrentey Ildikóval A Katolikus Rádió Magvetés című műsorában, 2008-ban elhangzott interjú alapján Beszélgetőtárs: Zimányi Ágnes   Mi a jó házasság titka? Vajon a házasságban törvényszerűen elmúlik-e a szerelem? – kérdezzük Döbrentey Ildikó írót, aki több mint 40 éve él sikeres házasságban Levente Péterrel. Kezdjük ott: minek nekem, 20-21. századi embernek a házasság? Mert, hogy ellenállhatatlanul együtt akarok élni vele, azt, legalább életében egyszer, minden szerelmes megérzi, kívánom is, hogy így legyen. De minek ehhez papír? És, különösen: minek ehhez Isten áldása? Fiatalabb éveinkben mi Péterrel sokat sátraztunk. Szerettük a fűnek, a szélnek, a víznek az illatát, hangjait, amit ott bent, a sátoron belül is érzékelni. Bejön a természet a házba. Gyönyörű, szabad, izgalmas élet. Egyébként pedig albérlők voltunk, és csak házasságunk hetedik évében jutottunk saját lakáshoz. S akkor történt a csoda: amint saját fedél lett a fejünk felett, azonnal megéreztük a családi otthon biztonságát. És megismertük azt a büszkeséget, amit akkor érez az ember, ha felnéz az utcáról az otthona ablakára. És megismertük a felelősséget, ami az otthonunkhoz köt, és megismertük az ezzel járó áldozatvállalásokat. Egyáltalán, azt a minden nehézséget felülmúló békét és örömöt, amit egy családi otthonba való hazatérés jelent. Nos, ahogyan a sátorban élés aránylik a családi otthonban éléshez, úgy aránylik az egymással élés a házasságban éléshez. Szóval nekem a házasság, ebben a gyönyörű, szabad, izgalmas életemben ezért kell, mert ezt jelenti: biztonságot, büszkeséget, felelősséget, áldozatvállalásokat. S hogy minek ehhez az Úr áldása? Hát, mert ha az Úr nem építi a házat, akkor az építők hiába dolgoznak. Az Úr áldásával élni házasságban, az egy minden körülmények között összetartó és átvezető erő. Emiatt én nem érzem olyan soknak ezt a negyven évet. Csak így kezdeném, csakis Péterrel, az Úr áldását kérve, most is. Azt szokták mondani, hogy egy idő után elmúlik a szerelem, és marad a szeretet, az összetartozás. Negyvenévi házasság után Önnek mi erről a véleménye? A médiában nem azok a házaspárok szerepelnek, akik sok éve, több évtizede együtt élnek, és még nem unták el egymást. Akik még mindig örömmel mennek haza és még mindig öröm, amikor a másik hazaérkezik. Ezeknek a házaspároknak, köztük nekünk is Péterrel, a feladatunk, hogy visszaszerezzük a szerelem méltóságát. Két embert, aki negyven éve együtt él, mi más tartana össze, ha nem a szerelem? És milyen szerelemről beszélek? Arról, amit a családi otthonról mondtam: hogy abban biztonság van, büszkeség van, felelősségérzet van, áldozatvállalási készség van. Erről a szerelemről beszélek. A mai, tévé- és számítógép képernyőkön nevelődött ember, ha a szerelemről beszél, azon a testiséget érti. Ez a világ támadása a szerelem ellen: leszűkíteni a végtelenül gazdag, lelki, testi és szellemi alkotórészekből álló szerelmet annak egyetlen összetevőjére, a testiségre, ami könnyen elcsábítható, tönkretehető, elsöpörhető. Azt, hogy „a szerelem elmúlik, s átlényegül szeretetté", azt meg leggyakrabban éppen templomi esküvői beszédekben halljuk. Ez a jóakaratú egyházak támadása a szerelem ellen. Szinte látom, amint a fiatal pár befogja a fülét: „nem akarjuk hallani, a mi szerelmünk nem fog elmúlni!" Nem akarnak szerelem nélkül élni, és miért is kellene, hogy szerelem nélkül éljenek? A szerelem nem hal meg, nem múlik el, nem szűnik meg, sokkal erősebb annál. Az Úr legcsodálatosabb, el nem múló ajándéka a szerelem. A szerelem két ember egész életre szóló, halálig tartó, ártatlan játéka. Gyönyörű, szabad világ, amelyben gyerekek lehetünk. Olyan szabadok és boldogok, mint a kisgyerekek. A kisgyerek nem ismer térbeli és időbeli kötöttséget. A pillanatban él és bárhová képes elröpülni képzelete szárnyán. Nem szab neki határt semmi. A szerelemnek sincsen se időbeli, se térbeli határa. Csodálatos ezt megtapasztalni idős embereknél. Nyolcvan éves, idős asszony, aki síron túl, az örökéletben élő férjéről beszél szerelemmel. Nem múlt el a szerelme. Egyáltalán, sokszor megtapasztaljuk, hogy az örökéletbe elköltözött szeretteink dehogyis tűnnek el az életünkből! Itt vannak velünk. Szent Ágostonnál olvastam, hogy „a halál nem jelent semmit, csupán átmentem a túlsó oldalra". A szerelem az nem olyan valami, amit be lehet szorítani három hétbe, vagy öt évbe, vagy húsz évbe és akkor vége lesz, és valami más kezdődik! Önmagában a testi vonzalom igen, az elmúlhat, ha a lelki és szellemi összetevők nem építik naponta újra- és újra. Az a fajta szerelem, ami két embert kovászként, lángként, valódi összetartó erőként tart össze, tehát ami tele van egymásra figyeléssel és felelősséggel, az a fajta szerelem nem múlik el, ha naponta teszünk érte. Annyira sajnálom, amikor ezt fiataloknak nem mondják el, nem győzöm buzdítani őket, hogy higgyenek az örök szerelemben, mert az minden ember számára adott. Ezt Ön kezdettől fogva így gondolja, vagy a hosszú házasság munkálta ezt ki, ébresztette erre rá? Férjével, Levente Péterrel hogyan kezdtek a házasságukra, a házasságra tudatosan figyelni? Olyan szerencsém van, hogy a szüleim szerelmi házasságban éltek. Ezt onnan tudom, hogy én ezt láttam. A hatvanas évek végén állok a kapuban, és nézek a szüleim után. Anyám-apám megy az utcán, két idős ember, már nyugdíjasok voltak, mennek, kézen fogva. Nem egymásba karolva, nem csak úgy, egymás mellett, hanem kézen fogva. Hihetetlen büszkeséggel a szívemben nézek utánuk, mint fiatal lány: ezek az én szüleim. Így nőttem fel, a szüleim szerelmének a melegében, és persze, a civódások, a napi gondok, a kudarcok és félreértések kisebb-nagyobb viharaiban. Nem akarok én a házasságról más képet festeni, mint ami. Az élet hozza a problémákat, az ütközési pontokat, de még a válási pontokat is. Néha odáig jutunk, és akkor azon kell valahogy túl lenni. Például megbocsátó szeretettel. Az a gyerek, aki ezt úgy éli végig a szüleinek a közösségében, hogy azt is látja, amint a szülei néha átölelik egymást, gyöngéden és szerelemmel, az a gyerek védve van, és mintát kap. A szülők összenevetnek, megsimítja egyik a másikat. Szólnak egymáshoz valami olyan szót, amiről én, a gyerek, tudom, hogy ezt csak ők ketten, egymásnak használják. Nem vagyok abba beavatva. Ez az én fülemnek mégis egy csodálatos égi zene, hogy az én szüleim valamilyen kedves, titkos nyelven szólnak egymáshoz. És meg vagyok győződve, hogy ezek a gyerekek képesek tovább vinni a szerelemnek ezt az ártatlan, tiszta tüzét. Fiatal lány lettem, s találkoztam Péterrel. Milyen szerencsém volt, hogy ilyen házasságban éltek a szüleim, akiktől nagyon, nagyon sok szeretetet kaptam. Igen, azzal az elhatározással álltam neki a mi kettőnk kapcsolatának, hogy minden mozdulatra vigyázni fogok. Órák alatt rájöttünk, hogy mi egymásnak vagyunk rendelve. Mi vagyunk az a két fél, akik már ki tudja mióta keresik egymást, és most itt nagyon figyeljünk és vigyázzunk. Péter ugyanúgy érezte, és azzal a szent elhatározással házasodtunk össze, hogy igen, minden nap tenni fogunk, hogy ez a csodálatos ajándék, a mi szerelmes házasságunk ne essen szét. Igen, erre vigyázni fogunk és tenni fogunk érte. Nap mint nap. Persze mit jelent az, hogy az ember nap mint nap tesz érte? Hát, megpróbálom valamelyik morgásomat lenyelni… szóval ezek ilyen prózai és hétköznapi dolgok. Vagy nagyon-nagyon megköszönni, amikor elmosogatott. Tudom, hogy nem tartozik az érdeklődési körébe, és az ő természetes tennivalói közé sem. Milyen sokat adott nekem vele! Ilyen egyszerű dolgok. Vagy én elhatározom, hogy most ezen a mai napon kifejezetten az ő dolgaira fogok odafigyelni. Igen, megbiztatom őt afelől, hogy milyen csodálatos, amit valami egyszerű dolgában éppen elért. Hát, nem szeretnék bölcsességeket mondani. Hályogkovács módra próbáljuk élni a jó házasságot. A titkát nem tudom, de eddig még mindig volt valami erő, ami segített, hogy megőrizzük az életünkben a derűt és az örömöt. Voltak az önök házasságában is mélypontok? Ahogyan ön fogalmazott, válópontok? Amikor az egyik fél felveti, hogy el szeretnék válni, hogyan tudja magát is, és a társát is meggyőzni? Nem mondtam azt egyszer sem, hogy el szeretnék válni. Hanem azt mondtam, hogy így tovább nem. Meseíró lévén, erre is van egy történetem. Dorka lányunk mindig nagyon szerette az állatokat, és amikor összeházasodtak Dénessel, akkor, az esküvő után nem sokkal, elmondták nekünk, hogy Dorka kérésére egy kutyát fognak vásárolni a pesti, belvárosi lakásukba. Mondtuk, hogy rengeteg az elfoglaltságotok, gyereket akartok. Gondotok lesz a kutyával, szenvedni fogtok miatta. Dorka akkor mondta ezt a mondatot: „Anya, szenvedni akarok a kutyámért!" Remélem, senkit nem sértek ezzel a párhuzammal. Mert igen, vannak ilyen pillanatok az életben! Amikor ellenállhatatlanul vágyódunk arra, hogy azzal a másikkal együtt élhessünk, és tudjuk, hogy az nem lesz csak öröm. Tudjuk, hogy lesz benne bánat, és jönnek majd gondok, és talán lesz benne tragédia és lemondások is lesznek. Nem vagyok tökéletes és ő sem az, de szeretem őt, így ahogy van, és szenvedni akarok érte. Szenvedni, viselni akarom őt, hordozni akarom őt. Gyönyörű, amikor két, már házasságban élő ember egyszer csak ellenállhatatlanul vágyik rá, hogy gyermeke legyen, és tudjuk, hogy az se csak örömmel jár. Lemondásokkal jár. Hatalmas alkalmazkodásokkal, bánattal is jár és gondokkal is jár. De szenvedni akarunk a gyermekünkért. Nagyon közeli testvér a szeretet és a szenvedés. Vannak az életben ilyen időszakok, amikor szenvedünk a társunkért, és akkor ez az erő visz át. Elvégre ez az, amire szövetkeztünk. Most lényeges pontnál vagyunk, mert itt van az, hogy két ember kell hozzá. Egyik, aki észreveszi és szól. A másik, aki hajlandó meghallgatni és együtt gondolkodni. Nemcsak a vitapontokat keresni, hol lehessen belekötni és ott a maga igazát megvédeni! Általában a nők azok, akik szólnak. A férfiak kényelmesebbek, és szívesen ellennének még az állóvízben, ahol „minden rendben van". Igen ám, de ha ezt tovább hagynánk, akkor a szerelem meghal! És ezért megvoltak a pontok nálunk is, amikor szólni kellett. Akkor kellett hozzá a társ, aki meghallgatott, és hajlandó volt abból az ő felnőtt, kialakult, nehéz karakteréből egy pirinyót, egy mákszemnyit a kedvemért változtatni. És megtette! Nem biztos, hogy én képes lennék erre. Biztos, hogy megpróbálnám, de nem biztos, hogy képes lennék rá. Péter soha nem kért tőlem ilyet, ő el tudott engem fogadni, úgy, ahogy vagyok. Mind a háromszor én kértem tőle. Mind a háromszor meghallgatott, és mind a háromszor egy kicsit változtatott. Így maradtunk együtt. Vajon mi az oka annak, hogy a mai párok nem tudnak így változtatni? Nem éri meg nekik, és inkább szétmennek, elválnak az útjaik? Ennek sok, és súlyos oka van. Egyik, amiről korábban beszéltünk, hogy a szerelmet „leszegényítették" a testiségre, a testiség önmagában pedig csak egy ideig-óráig tartó hevület. A mostanában gyakran hallott-látott-olvasott gazdasági, társadalmi, erkölcsi okokon felül pedig hadd mondjak most egy saját megfigyelést: az utóbbi 20-30 évben egyre több undok kis zsarnokocska nevelődik körülöttünk. Elkényeztetett kis zsarnokocskák. Kislányok és kisfiúk. Különösen nem tudunk fiúgyereket nevelni. Én ezt súlyos problémának látom, mert felelősségteljes, tiszteletre méltó férfiaknak kellene a családok élén állni. Ehelyett a legtöbb család élén nők állnak, mert a férjek nem bírják, vagy nem vállalják a terhelést. Az áldozatokat. Nézze meg, hány fogyatékos gyermek családja maradt egyben! Jó, ha tízből egy. Nagyon sok asszony, édesanya megpróbálja tisztességgel vinni a rászakadt terheket. Csak éppen nem a saját útjukat járják ezek a nők, mert nem nevelődnek fel kellő számban azok a bizonyos tiszteletre méltó, teherbíró férfiak. És így persze szétesnek a házasságok, a családok. Ez csak egy ok, de erről kevesebbet szoktunk beszélni. Mi azért megyünk el Péterrel minden felnőtt közösségbe, ahová meghívnak bennünket, mert minden ismeretre, ami a párválasztást, a házasságot, a családokat segíti, óriási szükség van. Csak ne legyen álszent, mert az az egyik zsákutca, és ne legyen túl liberális sem, mert az meg a másik zsákutca. Hanem legyen természetes, ami segít az életben való közlekedésre. Döbrentey Ildikó milyen kézzel fogható tanácsot tudna adni a házaspároknak? Mindaz, amit házasságról el lehet mondani, csak úgy igaz, hogy ha az Úr nem építi a házat, akkor az építők hiába dolgoznak. Erre is van egy történetem. Néhány éve mi falun élünk, és ott van egy kis veteményes kertem. Egyik nyári napon rávetettem magam a kertre. Virágzott a cukkini, gyönyörű sárga, nagy virágja van. Nekiláttam gazolni, locsolni, gereblyézni. A végén még az utakat is elgereblyéztem, és aztán olyan dicsőséggel, büszkén álltam ott, mint egy hős, hogy ezt én milyen szépen elvégeztem. Na, éjszaka hatalmas vihar jött. Másnap reggel, amikor kimentem, mindezek a gyönyörű, sárga, tölcséres virágok összetörve, zúzva, ott hevertek a földön. Az én meggereblyézett szép útjaim meg mind tele tört ágakkal, és összevissza keverve, zavarva az egész. Ahol maradt volna valami, azt kimosta az eső. Csak álltam ott, és eszembe jutott, milyen büszke voltam előző este, és akkor arra gondoltam, hogy nem kértem hozzá az Úr áldását. Az Úr áldása nélkül nem épül a ház. Ezt nagyon sokszor és újból és újból megtapasztalja az ember. Egy házasság, amit az élő, elfogadó, biztonságos és büszke, felelősségvállaló és áldozatkész szerelem tart össze az Úr áldásával, egészen bizonyos, hogy járható út és megmarad. Sok boldog pillanat örömével. Mindenféle körülmények között. Valójában a dolog két emberen és az Úron múlik. Beszélgetőtárs: Zimányi Ágnes