MAGAMRÓL
KÖNYVEIM
 
LEVENTE PÉTER »
« NYITÓOLDAL  |  AKTUALITÁSOK  | Sajtó | Galéria | Kapcsolat | Kedvenc oldalaim
Interjúk, cikkek
Utak válságokon át – A pokoltól a mennyországig
Beszélgetés Döbrentey Ildikóval
Beszélget˘társ: Herbert Dóra
 
El˘z˘ számunkban Levente Péter vallott élete küzdelmekkel teli, nehéz éveir˘l. Mint ígértük, ezúttal párját és alkotótársát, Döbrentey Ildikót keressük meg, hogy megkérdezzük: hogyan vélekedik életr˘l és halálról, a gyermekeikr˘l és a gyermeknevelés művészetér˘l.




Férjével beszélgetve megtudtuk, hogy az Önök házassága igazi életszövetség, amely sok vihar próbáját kiállta már. Levente Péter igen kedvesen szerelmének, élete párjának és alkotótársának nevezi Önt. Ön hogyan látja a kapcsolatukat?
Kimeríthetetlen kincsesbányának élem meg a kapcsolatunkat. Olyan szerencsénk volt, hogy aránylag korán találkoztunk, és igen hamar össze is házasodtunk. Bizonyára ismerik azt az antik mítoszt, mely szerint a férfi és a n˘ valaha egy egészet alkotott, és nagyon boldognak érezte magát. Az istenek azonban megirigyelték az ember boldogságát, és kettéválasztották ˘t – azóta keresi mindenki a maga párját. Csodálatos, amikor pontosan az a két fél találkozik össze, akik egymást teljesen kiegészítik – mi biztosan ilyenek vagyunk, hiszen negyvenedik éve vagyunk házasok, és még tart az összetartó tűz. Különleges ajándék, hogy Péter nemcsak végtelenül gyöngéd, hanem igazán hosszútűr˘ is. Tudott várni arra is, hogy szül˘kké válhassunk, gyermeket nevelhessünk.

Szül˘kké már 1969-ben váltak, de a gyermeknevelésre még sokáig kellett várniuk…

Igen, els˘ gyermekünk, Dombika a születése órájában meghalt. Péter ekkor éppen Csehszlovákiában turnézott a Bábszínház társulatával. A f˘nökei nem árulták el neki, nehogy a rossz hír a munka rovására menjen – csak hazaérkezése után tudhatta meg az igazságot. Mindez novemberben történt, akkoriban kezd˘dtek a Mikulás-el˘adások. Péter apaként szenvedett, mégis oda tudott állni a gyerekek elé, és föl tudta ˘ket vidítani. Ez nyilván színészi adottság, de hatalmas lélek is kell hozzá. Akkor sem értettem, és a mai napig sem értem, hogyan volt erre képes.

A kisfiunk elvesztését kétféle mélységben dolgoztuk fel: ˘ élni akart, jókedvű tudott lenni, viszonylag hamar begyógyult benne a seb – én viszont úgy éreztem, hogy a lényegemet veszítettem el. A hitem is ingadozott. Egyedül szüleink imádságai tartották bennem a lelket. Péter mellettem volt, fogta a kezem, mégis magamnak kellett feldolgoznom ezt a fájdalmat. Akkor ismertem fel, mekkora tapintatot igényel a gyászolótól, hogy ne folyton a gyászáról beszéljen másoknak! Az ember szinte nem is akar ilyenkor mással foglalkozni! Mindemellett rettenetesen megviselt, ha kisbabát láttam, szinte rosszullét kerülgetett ilyenkor. Ezekben a nehéz években nagy er˘t adott nekem, hogy Péter teljes hittel várt arra, hogy majd nekünk is lesz gyermekünk. Bennem inkább keserűség volt, neki nem volt egyetlen keserű mondata sem.
Amikor aztán nagy sokára Dorka született, én is újjászülettem vele! Akkor találtam valóban magamra, akkor leltem meg igazán a saját hivatásomat is. Az ˘ születésével egészen új szakmai lehet˘ségek köszöntöttek az életembe – két hónapos volt a lányunk, amikor a rádióban új műsor indult az óvodásoknak. Szabó Évának köszönhetem, hogy meghívtak: írjam az új műsort. A Ki kopog? 16 éven át ment a rádióban. A legszebb munka volt, amit elképzelhettem magamnak – magunknak, hiszen itt értünk Péterrel és Gryllus Vilmossal alkotói hármassá.

Dorkának milyen a kapcsolata a két testvérével?

Mindig is számon tartotta a testvéreit, elmondta, hogy neki van egy bátyja és egy öccse, csak nem ebben az életben. Nagyon sokat segített neki a két testvére – különösen serdül˘ korában. Toleráns tudott lenni, béke, nyugalom volt benne – így van ez a mai napig is. Most, fiatalasszonyként sok gyermekre vágyik, de épp a minap azt tudta mondani: „Anya, nem azért kell imádkozni, hogy minden jól sikerüljön, hanem hogy minden úgy legyen, ahogy az Úristen akarja!"

Négy és fél éves volt, amikor Marcika született. Nagyon várta a kistestvérét! Amikor Marcikát vittük haza a kórházból a mózeskosárban, Dorka mellé tettük, ˘ vigyázott rá az autóban. Akkoriban nagyon gazdagnak éreztem magam. Csodálatos élmény lehet sok gyermeket nevelni!

Amikor Marcika féléves volt, észrevettem rajta valami furcsa tünetet. Rohantam vele a kórházba, de senki nem ismerte fel, hogy pontosan mi a baja. Tulajdonképp egy rövid ideig tartó görcsr˘l volt szó, amely aztán elmúlt, és mindenki azt mondta, nincs semmi baj. Amikor már a harmadik orvos akart hazaküldeni, hirtelen ott, az ˘ szeme láttára megint jött a görcs. Nyomban kikapta a kezemb˘l a fiamat, és elrohant vele. Soha többet nem kaptam vissza. Marcika tíz napig volt a kórházban, de nem tudtak segíteni rajta.

Ez a tragédia valóban iszonyatosan megtört mindkett˘nket! Péter is rettenetesen megszenvedte. Emlékszem, azt éreztem, ha kiállnék a forgalmas, lármás út közepére, s ott torkom szakadtából üvöltenék, akkor talán kifejeznék valamit abból a fájdalomból, ami bennem dúl. De nem, akkor sem mondtam volna el semmit.

Hogy lehetett ezt mégis túlélni?

Nos, ekkor Dorka volt segítségünkre. ď öt éves volt, és gyakran beszélt a kistestvérér˘l. Marcika állandóan benne szerepelt a mondataiban – ránk, a szüleire gyógyító er˘vel hatott, hogy beszélhettünk róla! És Dorkával játszani, nevetni kellett, s ez is rengeteget segített. Nekem komoly csatáim voltak az Úristennel, de csodálatos módon nem veszítettem el a hitemet, hanem végül megtértem, igazából, feln˘tt fejjel! Körülbelül két évvel Marcika temetése után egyszer csak rádöbbentem arra, hogy hiszen a gyermekünk jó helyen van, otthon van, a legjobb helyen van! Ez volt az a pillanat, amikor meg tudtam nyugodni, amikor el tudtam fogadni életkeresztemnek ezt a görcsét az Úristent˘l.

Mit változtat a szenvedés a szívben, a lélekben?

Másként látom a világot, az életet és a halált, mint fiatalabb koromban. Akkor az ember még sokszor pöröl az Úristennel – de aztán utólag, amikor túljut a nehézségeken, meg tudja látni bennük az ajándékokat is. Senkinek sem kívánom, hogy mindazt átélje, amit nekem kellett, de egy biztos: valóban számtalan áldást rejtenek a megpróbáltatások.
Ahányszor az ember olyanokkal beszél, akik valóban eljutottak egészen az örök élet kapujáig, felmerül a kérdés, hogy nem kellene-e mindannyiunknak egyszer visszajönni onnan. Azért, hogy tudjuk valóban értékelni azt a sok ajándékot, amely körülvesz bennünket. Mi elég fiatalon felismertük ennek igazságát. Azóta másként láthatjuk a világot: rá tudunk csodálkozni a minket körülvev˘ kincsekre.

A szenvedést ismer˘ emberek sokkal érzékenyebbek, segít˘készebbek, derűsebbek, kedvesebbek. Manapság nem tudjuk elviselni az igazi szenvedést – összeroskadunk, aztán kétségbeesünk, szitkozódunk, panaszkodunk. Mi Péterrel harminc éve foglalkozunk beteg és fogyatékos gyermekekkel, fiatalokkal is. Járunk például az ORFI gyerekosztályára is, ahol két-három éves gyerekeket kezelnek sokízületi gyulladással és más, reumatikus, ízületi problémákkal. Az ˘ szenvedésüket látva a feln˘tt ember úgy érzi, hogy ehhez képest a saját keresztje semmiség.

Egy ismer˘sünk például sokat panaszkodott munkahelyi kellemetlenségek, méltánytalanságok miatt. Néhány éve elvesztette a húszéves fiát egy hirtelen balesetben – akkor rájött, hogy milyen ostobaság volt olyan kis dolgokon rágódni. Mint mondta, semmi nem fontos a világon, csak az ember társa és a családja, az, hogy fogják egymás kezét, s hogy ne feledjenek el naponta hálát adni mindezért a gazdagságért!

Hogyan beszélhetünk ilyen kérdésekr˘l a gyerekeinknek?

A mai gyerekek – természetes módon – félnek a haláltól, ugyanakkor az id˘sek t˘lük elzártan, el˘lük elrejtve élnek! Nem akarják látni ˘ket, mert öregek, ráncosak – pedig ha együtt élhetik át a dédi megöregedését, akkor ezek a kísér˘jelenségek természetessé válnak a sok közös élmény közben. A gyerekek és az öregek közelebb vannak az örök élethez – de sajnos alig találkoznak, pedig nagyon sokat tudnának egymásnak segíteni! Csodálatosan oldja a haláltól való félelmet a beteg nagyszül˘, dédszül˘ ápolása, az Örökélet kapujáig való elkísérése is. Ha együtt éljük át, ahogy az öregek elmennek, közösen elgyászoljuk ˘ket, kijárunk a temet˘be – ez segít felismerni, hogy a halál természetes része az életnek, és lehet˘séget ad arra, hogy egy ajtó nyíljon el˘ttünk a hit felé.

A mi életünkben Marcika halála után két-három évig tartott a pokoljárás – Péter nevezi így ezt az id˘szakot –; az emberre rettenetes gondolatok törnek rá, kétségek gyötrik. Aztán elérkezik a fényhez, és rájön, hogy minden rendben van, a szeretett kis lény jó helyen van, és ˘ is oda fog menni – nincs semmi baj! De ez megszenvedett nyugalom!
Ahogy mondta, a lányuk nagy segítséget jelentett ebben a szenvedésben… ˘t hogyan nevelték? Egyáltalán: hogyan látja, meddig terjed a szül˘ felel˘ssége, feladata a gyermekével szemben?

Dorka születése percét˘l úgy gondoltam, hogy „lányom, én melletted leszek, mindenben segítek", de egy pillanatig sem éreztem, hogy valamit helyette kellene tennem. Soha nem féltettük semmit˘l sem, nem éreztem, hogy ˘t mindent˘l óvnom kellene, mindent magamon átszűrve szabadna csak hozzá engednem.

Ami a szül˘i feladatot illeti, azt mondhatom, hogy amikor megszületik egy gyermek, hoz magával egy titok-batyucskát, tele kincsekkel, minden jóval, amit majd adni tud, mindennel, amiért ˘t majd szeretni lehet, mindennel, amiért érdemes volt megszületnie. Ám ezt a titok-batyucskát ˘ egyedül nem tudja kibontani. Ehhez kellünk mi, szül˘k. Ez a dolgunk. Nagyon fontos, hogy a szül˘k ebben segítsenek, és ne más csomagocskát akarjanak esetleg ráer˘ltetni. Hiszen minden gyermek valamilyen küldetéssel jön a világra, de hogy pontosan milyennel, az titok. Arra kellene nevelnünk a gyermekeinket, hogy fel tudják ismerni, hogy mi az ˘ feladatuk ebben a világban. Az élet nagy pillanatai közül talán a legnagyobb az, amikor az ember rájön, hogy küldetése, feladata van! Azután kérdez, keres, segítséget kér, érdekl˘dik. Sajnos van, aki rossz helyen keresgél, rossztól kér tanácsot, de aki elég kitartó, az megleli a maga küldetését, és megkapja hozzá a szükséges segítséget is.

A saját életében mikor érkezett el ez a pillanat?

Nehéz pontosan meghatározni, de számomra meghatározó élmény volt, amikor kb. 17 évesen egy nyári táborban vettem részt vezet˘ként, és a tábor után özönlöttek hozzám a gyerekek levelei – akkor éreztem meg, hogy gyerekekkel kell foglalkoznom. Tehát apránként kapja az ember a jeleket.

Péter elmondta, hogy regényt tudna írni a kisfiairól, rövidke életük értelmér˘l. Nekik mi volt a küldetésük?

Marcikánk küldetése – ezt most már el tudom mondani – az volt, hogy bennünket hitre vezessen, hogy kialakuljon bennünk az Örökéletbe vetett teljes bizalom. Ez bizony nem ment könnyen... Dorka számára pedig azért nagyon fontos a létezésük, mert egész életében bizonyos afel˘l, hogy nem egyke. Ebben igyekeztünk neki segíteni: ha valamilyen programra mentünk, mindig hívtunk magunkkal gyerekeket. Azt akartuk, hogy Dorka ne legyen egyedül, tanuljon meg osztozni. De nem lehetett neki egyszerű. Nem véletlen, hogy most igazi, népes családot szeretne.

Úgy beszél a fiairól, mint akik részei a mindennapjaiknak…

Nekem nagyon fontos volt, hogy 18 éves koromig vártuk haza a hadifogságból a nagybátyámat. Mindig meg volt terítve neki is az asztal, hogy ha megérkezik, lássa, hogy vártuk!

Családi körben Marcika, aki 24 éve halt meg, máig is jelen van, természetes, hogy beszélünk róla. Például mindig nyolcat tüsszentett. Azóta is, ha egyikünk többet tüsszent egymás után, mindjárt mondjuk: „Mint Marcika!" Ahhoz kell a tapintat, hogy ezt mások el˘tt ne mondjuk, nehogy zavarba hozzunk vele valakit.

Nagyon gazdagnak érzem magam, hogy három gyermeket várhattam – és azt a békességet, nyugalmat, amely ma már a szívemben van, ˘k segítenek szinten tartani.

Beszélget˘társ: Herbert Dóra