|
|
 |
Döbrentey Ildikó mesél
Darvasi László cikke, Élet és
Irodalom, LIV. évfolyam 6. szám, 2010. február
12. |
| |
 Először
Istenről akartam írni, aztán mégis
Döbrentey Ildikó mellett döntöttem.
Ha a szavak felé fordul az emberi tekintet, végtére
is a különbség nem oly nagy. Ez talán
majd később kiderül. Arról akartam
írni, hogy Istent miképpen láthatom
meg a televízióban, képes vagyok-e
megpillantani, őkegyelme hajlandó-e megmutatni
éppen csak a füle hegyét, kicsillogtatni
valamit abból a romos és szövevényes
apokalitikából, amit a televízió
általában képvisel. Föl is
csörlőztem az öntudatom maradékát
reggel ötre, és megtekintettem egy Reggeli
gondolatokat. Aztán visszaaludtam, mint egy térdzoknis
Csipkerózsika, aki a sok horkolástól
majd gordonkahangon szól az érkező
királyfihoz.
Kint, az utcákon, hallottam, már ballagtak
a magyar munkások, hogy tovább csákányozzák
a januárba fagyott országot, évértékelés,
panamák és persze még mindig a
szalonna az egyik nemzeti arché.
Ebben a kényelmetlen országban nagyon
sokat beszélnek az emberek. És nem túlzottan
zavarja őket, hogy nincs fül a szavaikra.
Az emberek mondják és csak mondják,
mintha el lehetne beszélni, mintha ki lehetne
mondani azt a sok rosszat, kényelmetlent, sanyargatót,
satöbbit, ami az életük része,
alkalma, leglényege.
Na, és a beszélgetős tévéműsor
is olcsó, akár a Blahán a karácsonyi
csillagszórós bableves. Sok van belőle.
Mindenütt, bármelyik csatornán van
belőle. Mármost a Pax televízióban
is vetíttetik egy napi sorozat, amelyben csak
beszélgetnek, és az a címe: Mit
ér az ember, ha..., és a kipontozott részre
ráhoppázik a foglalkozás. Orvos,
tanár, hóhér, aki kamera elé
kerül. A kérdező személye nem
látható. Azért olykor a kérdése
hallható a műsorban, visszavonultsága
választott pozíció, kis netes keresgélés
után sem tudtam meg, ki lehet ő, a riporter,
erősen szakállasnak képzelem a hangja
után, nyilván nem az. Hanem a keresgélés
első percében (!) máris antiszemita
kommentbe tenyereltem - túl sok a műsorban
a zsidó! -, meg az írói munka elől
idiótaságokba menekülő Csurkára
is ráklikkeltem. Mint amikor az embert barmok
lökik meg az utcán, séta közben.
Hiszen ez, ez a műsor tényleg olyan, mint
egy figyelmes, családias esemény, így
dobog a szíve, ilyen finom ritmusban. Nyugodt,
akár egy nyári lomb. Lelke van. Ez a műsor
sétál. Megáll, nem rohan, nézelődik.
A vasárnapi ebédek hangulatát idézi.
Ez egy olyan portréműsor, amelyben a delikvensnek
fél órája van, hogy elmesélje,
prezentálja magát, az életét.
Néztem, hallgattam Döbrentey Ildikót,
Az égből pottyant mesékre gondoltam
erősen, nosztalgikusan, igen elfogultan és
tévénézőileg elhagyatottan,
merthogy ilyen már nincsen, és... és
valamit nem értettem. És kicsit meg is
ijedtem. A mai meséink reflektáltak, felül-
és alulírtak, relatívak és
túlontúl kontemplatívak, neu-ro-ti-ku-sak
és... és.
Az égből pottyant mesékben volt valami
normális természetesség, valami
igazán kisközösségi tett, hogy
a mesét, a mese megalkotását színházi,
lélektani, közösségi eseménnyé
avanzsálta. Együtt. Közösen. Kéz
a kézben. Döbrentey Ildikó nagyon,
nagyon jó meséket írt és
ír. Tényleg.
A mai mesék úgy szólnak, hogy a
farkas megerőszakolja, teherbe ejti Piroskát,
aztán elrohan a nagymamához, őt is
iszonyatosan megerőszakolja, végül
meg is eszi, majd pusztán dramaturgiai kíváncsiságból
csókolózik a vadásszal is, majd
pedig a vadásszal nevelik föl Piroska elhagyott
farkas-ikreit.
Úgy lehet, ezek a fordulatok méltatlannak
tetszenek Döbrentey Ildikó társaságában.
Nyilván azok is. Ezért is szeretném
elmondani, mit tanultam e műsor révén
Döbrentey Ildikó meseírótól.
Mondom, először is megijedtem tőle. Mert
olyan szigorúnak és fegyelmezettnek tetszett.
Akár egy tanár néni, erős
volt a komolysága, az elhivatottsága.
Mert nem olyan volt, mint a meséi, gondoltam.
Pedig nyilván olyan volt. Az ember, a kisfiú,
hazaslattyog az iskolából, ül a lépcsőn,
a térdén lévő vart kapargatja,
és a tanár nénire gondol. Valami
jó. Valami nagyon jó. Ragaszkodás.
Vonzódás. Tisztelet. Erős tisztelet.
De amit a leginkább megtanultam, az az ártatlanság
szigoráról szólt. Arról,
hogy az igazi mesék ártatlanok, mint egy
frissen kelt növény, fényes a kert,
valaki dúdol, és a szomszédban
élő állatok sem éhesek. Az
igazi meséket nem feltétlenül ártatlan
ember mondja, énekli, súgja, sőt,
biztosan nem, de az ártatlanság valahogy
megszületik és közvetíttetik,
az ártatlanság erő lesz a nem ártatlan
kezében, lelkében, valahol.
Hát, hogy a jó mese, tetszik, nem tetszik,
liberális. De legalábbis szocdem, a szó
olajos kezű, önművelő, autodidakta
értelmében. Úgy értem persze,
hogy szolidáris. Előbb van a szíve,
aztán fényeskedik a lelke, és nem
az erővel példálózik. A gyengékkel
van, az elesettekkel, a másokkal, a kicsikkel,
a legkisebbekkel, púposokkal, a mutánsokkal,
à la Lázár Ervin Négyszögletű
kerekerdő...
Az ember történeten keresztül, Isten
pedig az emberen keresztül látszik. Az jutott
az eszembe, hogy Döbrentey Ildikó biztosan
vitázna velem, amikor azt mondom, hogy Isten
nem tud mesélni. Á, nem érti. Nincsen
rá kapacitása. De néha belepottyan
a mesébe, és már ott van, boldogan
eljátszik egy színes kis fiókot
is, amelybe annyi, annyi mindent lehet rakni.
(Mit ér az ember, ha... Pax Tv. Beszélgetés
Döbrentey Ildikó meseíróval)
|
| |
|
| |
|
|
