...
Majd, ha látod, érzed a nyomort,
Melyet a becsület válla hord;
Megtiporva az erényt, az észt,
Míg a vétek irígységre készt
S a butának sorsa földi éden:
…
Imádkozzál, édes gyermekem.
És, ha felnövén, tapasztalod,
Hogy apáid földje nem honod
S a bölcsőd s koporsód közti ür
Századoknak szolgált mesgyeül:
Lelj vigasztalást a szent igében:
…
Imádkozzál, édes gyermekem.
Oh remélj, remélj egy jobb hazát!
S benne az erény diadalát:
…
Imádkozzál, édes gyermekem.
...

(Arany János: Fiamnak. 1850)



Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Hallgatóim, Döbrentey Ildikó és Levente Péter Barátai, Ildikó Olvasói!

Rágalmazz bátran, valami majd csak megtapad. Jól kezdem, megrágalmazom Dönbretey Ildikót?! Ha nem is rágalmazom, de a közmondás igazságát mint kommunikációs technikát alkalmaztam, amikor Döbrentey Ildikó zsoltárai helyett Arany Jánost szavaltam bevezetőül. Nem mondtam, hogy Döbrentey Ildikó Arany János, ez megalázó provincializmus lett volna Ildikónak, de pár év múlva erről az estéről emlékfoszlányainkban össze fog kapcsolódni Arany János és Döbrentey Ildikó neve. Megtapad, hogy Döbrentey Arany Jánosnak, költőnagyságunknak valamiféle követője, rokona, megjelenítője?! Valahol, valamiben ők együtt vannak. Valahol, valamiben, hogy „Hála Isten[nek]!”, hogy „drága kincs a hit”, hogy „a vallást ezért öntözgetem”, hogy „a hit malasztja balzsam”, hogy „útravaló” az imádság, és így tovább, és hogy mindezekben Döbrentey Ildikó Arany János hiteles, édes gyermeke, amikor hálát ad és hitet kér, dicsőít és megköszön, imában örül és könnyezik, odaadással főz és imádkozik, sóhajt és Lelkesedik – nagy L-lel, bátorságnak tekinti a gyöngédséget, és eközben templommá válik körötte könyvbemutató és múzeum.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Hallgatóim, Döbrentey Ildikó és Levente Péter Barátai, Ildikó Olvasói!

Azt az oktalanságot követtem el, hogy először a két takaros bevezetőt olvastam el, majd a két megkapó utószót. Székely János püspök többek között idézi Szent Jusztinosz Apológiáját Kr. u. 155-ből: „... az elöljáró, amennyire az erejéből telik, imát és hálaadást mondt, és a nép ráfeleli az Áment” (6. o.). Zászkaliczky Zsuzsanna pedig a képekről: „... életünk élményei és emléktöredékei rétegződnek egymásra. Hogy azzá legyünk, akivé lehetünk” (8). Döbrentey Ildikó nyilatkozata a végén: „A szerelem két ember egész életre szól, halálig tartó, ártatlan játéka. Gyönyörű szabad világ ...” a házasságban (101). Ne neked váláskultusz! Levente Péteré pedig: A házasság „egész-ség”, „kettőnk megváltoztathatatlan egyéniségének és változó személyiségének ismerete”, „a döntés egy élet re szól” (107). Ne neked, tudós uram! Ugyan mit lehet még ezekhez hozzátenni?! Semmit. Az égvilágon semmit. És bele sem nézve az imádságokba, letettem a könyvet. De csak úgy magam mellé, karnyújtásnyira, mint néhai főnököm, aki a neki átnyújtott takarékkönyvet – látszólag visszautasítóan – eltolta magától. Mert gondolataim máris a könyvhöz láncoltak. Vajon az imádság és a szerelem tesz azzá, akivé lehetünk és akivé lennünk kell?! Egésszé!? Teljessé? – Ezért netán imádkozni és szerelmet vallani csakis anyanyelvünkön lehet, és amennyire erőnkből telik? – Hátha el kellene olvasni az imádságokat is. Felemeltem a könyvet és végigpörgettem a lapokat, amint egykori könyvtároshoz illik, verso, kolofon, tartalomjegyzék, megvan-e minden oldal. Majd újra félretoltam. De az agyam továbbjárt. Fiatal diplomás cigányok, akik ösztöndíjukat és egyáltalán, hogy tanulhattak, nem keresztény és nem vallásos forrásnak köszönhették, mintegy klubot alkotva rendszeresen összejöttek. Mígnem az egyik alkalommal néhányan felvetették mondván, a mi kultúránkhoz, a cigány kultúrához a vallásosság is hozzátartozik. Erről miért nem esik szó? Miért volt kirekesztve a képzésünkből? Az egyikük fölállt, és elkezdte sorolni: Mert tudományos alapokon állunk, mert a vallás idejét múlta, mert …, mert..., mert. Mire az öreg Choli Daróczi József költő a maga nyíltságával – ami a szívén, a száján – belemordult: „Mert hülyék vagytok.”

Valaha a befutott írók, költők megéltek az írásaikból, verseikből. Neves költő mesélte mosolyogva – ő fizet a kiadónak, hogy megjelenjen a verseskötete. Döbrentey Ildikó első imádságos könyve 9 ezer példányban fogyott el. Mivel egy családban többen is olvasnak egy példányt, megszorozhatjuk legalább kettővel, hárommal, néggyel. Ez húsz-harminc-negyven ezer ember. Gróf Bethlen Kata „Bujdosás emlékezetköve” című imádságos könyvét adták ki tizenháromszor 1733 és 1859 között. Akkor, a barokk és késő barokk korban. De ma? A felvilágosodás után kétszáz évvel? És már kezünkben a második imádságos könyv is. Újabb húsz-harminc-negyven és – valóban 'tudjisten' hány ezer imádkozni tanuló!? Mi történt itt? Döbrentey Ildikó a maga szelíd asszonyi módján ébresztett rá bennünket, hogy hülyék vagyunk, ha nem imádkozunk!? Hogy súlyosan sérül az 'egész-ségünk', fogyatékos az emberségünk, meglopva a teljességünk, ha nem tudunk imádkozni?! Csébfalvi Károly matematikus, az első magyar ipari számítóközpont megalapítója hívta föl a figyelmemet az imádságra mint sajátos emberi kommunikációra. Nem annak van rá szüksége, akihez intézzük, hanem annak, aki imádkozik. „Uram, taníts minket imádkozni, mint ahogy János is tanította imádkozni tanítványait!” – kérlelték Jézust az apostolok (Lk 11, 1). Döbrentey Ildikó őket követően hív, sürget és sodor bennünket is a nekünk nélkülözhetetlen imádságtanulás felé.

A könyv címe azonmód tanítás a maga tömörségében is vegyes regiszterével: „És képzeld, Uram ...” Az És képzeld mai, bizalmas beszélt nyelvi fordulat. Az és főmondatkezdő kötőszó, amiről úgy tanultuk általános iskolában, hogy helytelen – ne kezdjünk éssel mondatot –, nota bene teljesen helyénvaló, valójában fatikus szerepű, vagyis a párbeszéd fenntartását célozza. Azt a képzetet kelti, hogy szüntelenül imádkozunk. Csak zárójelben: ha már elolvastuk a könyvet, visszamenőleg beugrik, hogy a keresztény Isten maga is intim, szent, háromságos beszélgetés, Jézus Krisztus pedig Isten intim, szent beszéde, régiesen Igéje az emberhez, párbeszéde az emberrel.

Itt meg kell állnunk egy retorikai kitérőre, amely azonban létfontosságú. A múlt században Pécsett egyvágányú villamos közlekedett, egymással szembe haladtak a villamosok, és ezért néhány megálló után kitérőt kellett építeni, hogy a szembejövő villamossal elkerülhessék egymást. A Döbrentey Ildikó imái által fölvetett istenkép kapcsán ki kell térnünk magára az istenkép kérdésére, mert bizony összeütközünk a velünk szembe száguldó vagy éppen bandukoló, kóbor istenképekkel.

Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról az ismeretelméleti alapelvről, amelyet Aquinói Szent Tamás úgy fogalmazott meg, hogy „semmi sincs az értelemben, ami ne lett volna előbb az érzékekben”. Vagyis érzékletes képek nélkül nem tudunk gondolkodni, nem tudunk világlátást (Weltanschauung) kialakítani. De a képek ugyanakkor akadályoznak is bennünket, hiszen minden kép a pillanatnyihoz, a konkrét, egyedi tapasztalathoz kötődik. Ezért eltévedünk az illúziók és a valóságelemek között, és nem tudjuk megkülönböztetni, melyik melyik.

A Biblia egyik kijelentése szerint (Gen. 1.) Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette. A tapasztalat szerint viszont az ember az istenét a maga képére és hasonlatosságára teremti. Istenképünk mindig emberképünk mintájára készül. Az ateistának tehát igaza van, hogy nincs Isten, mert az az isten, amit ő tagad, valóban nem létezik, sőt ami istent ő elgondol, lényegénél fogva nem is létezhet. Apa- és anyakomplexusa, emberi kapcsolatainak sérültsége olyan világlátás, amelyből Isten nem lehet. Mert a létező Isten ráadásul nem „ami”, hanem „aki”

A történelem során két végletes istenelképzelés alakult ki, és köztük még sokféle. Az egyik véglet az ószövetségi bosszúálló, büntető és haragvó istenkép. Az ókori pogány istenek még rosszabbak, mert mindezeken túl még csalnak, lopnak, hazudnak, gyilkolnak is, és különféle szenvedélyek rabjai. Ami őket illeti, helytálló Feuerbach elmélete: a vallás nem más, mint kivetítés. Az emberi képzelet terméke.

A másik véglet a mai, az élménytársadalom wellness istenképe. Ez csakis a keresztény istenkép elferdüléseként alakulhatott ki, hogy Isten maga a szeretet, a korlátlan, végtelen szeretet. A wellness társadalom elképzelése szerint ahogyan van felhasználóbarát számítógép, érintőképernyős mobiltelefon, úgy van egy emberbarát Isten Jézus Krisztusban. A jóérzés és a siker garantálva.

A két véglet közötti ingadozás, illetve ingalengés példája a középkori keresztény istenkép, amelyik infantilisen regresszív. Az eretnekégetésekben és üldözésekben, a pápaság világuralmi törekvéseiben visszatértek az erőszakos ószövetségi istenképhez, mint ahogy a püspökök ókori perzsa satrafának öltöztek (a történész XXIII. János pápa szerint!). A 20. századi pápák egyre inkább szakítottak ezzel az istenképpel, főként XXIII. János pápa és II. János Pál pápa az életükkel, és legutóbb mintegy összegzően XVI. Benedek pápa Deus caritas est, Isten szeretet enciklikájával.

Az egyes ember istenképe is változik élete során. Amilyen az emberképe, önazonossága, olyan az istenképe, és ahogyan változik az önazonossága, változik az istenképe is valahol a két véglet között. Mind a történeti, mind az egyéni istenkép alakulásában az alapkérdés, hogyha Isten isten, akkor a lényege el van rejtve előlünk, nem megragadható képekben, illetve bármit is állítunk róla, csak analogikusan vagy metaforikusan állíthatjuk róla, illetve analogikus metaforákkal. A nagy és alig megválaszolható kérdés, hogy melyik kép a jó vagy a jobb? Melyik közelíti meg inkább Isten mivoltát? Itt volna, lehetne döntő szerepe mái magunk eligazításában a feminista teológiának. Isten sem nem kegyetlen, bosszúálló maffiózó vagy macsó férfiú, sem nem liberális, önzésből mindent megengedő wellness anyuka, hanem a végletekig szerető, önmagát, életét is feláldozni képes feleség, aki azonban eltöri a férje hátán a söprűnyelet, sodrófát, ha más nővel wellnessezik. Ma egész délelőtt a hátamat, gerincemet kúrálták az Országos Rehabilitációs Intézetben. Nem söprűnyél!!! Különben meg az egész európai értelmiség gerincferdülésben senyved. De nem fizioterápiára, hanem 'teoterápiára' szorul. Ezt nem így artikulálja Döbrentey Ildikó, mégis ebben látom istenképének imáiban való eredményességét. A hiteles keresztény feleségről mintázza hiteles istenképét. Ezt a feminista teológiát a Hittani Kongregáció szigorú és szellemileg mégis hihetetlenül mozgékony, páncélkardinális médiaemlékű prefektusa, Joseph Ratzinger is el tudta volna fogadni.

Ezen muszájkacskaringó után folytassuk utunkat, és kapcsolódjunk vissza a kötet címéhez, illetve majd az imákhoz.

A címben az És képzeld után következő Uram megszólítás és az alcím, A 21. század zsoltáraiból archaikus vallásos regiszter része. A vegyes regiszter eleve figyelemfölkeltő és eligazító. Azt sugallja, 'közel hozom neked azt, ami tőled távol áll'. Az imádságokban azután majd kibontakozik mindez, hogy Isten bizalmas közelségben van, középkori teológiai szakkifejezéssel jelenléte repletív, mindent betöltő. Az Uram után a három pont, a gondolat befejezetlenségét jelzi, illetve azt, hogy 'nézz már bele a könyvbe és megtudod a folytatást'! Minden imádság az Uram megszólítással kezdődik, de az imádságokat magukat is gyakran megtöri a folyton közbevetett Uram megszólítás. Kulcsszó. Kulcsszó nem csak azért, mert imádságonként háromszor vagy többször ismétlődik, hanem azért is, mert maguk az imádságok tisztázzák a nagybetűvel írt, tehát tulajdonnévként kezelt Uram imádságos jelentését, ami bizony alapos tisztázásra szorul. A mai magyar nyelvben ugyanis elbizonytalanodás tapasztalható az uram kollokációs jelentéshasználatában. Körülbelül 1948-tól az úr szavunkat a nemzetközi szocialista politika stigmatizálta, sőt kitiltotta a köznyelvből. Helyébe lépett az elvtárs. Többnyire csak az orvosnak és a megcsappant számú kisiparosnak járt ki az úr megszólítás. Az egészség egyetlen kincse maradt az elvtársnak. A vízvezeték-szerelőnek, a mosógépszerelőnek stb. pedig igencsak ki volt szolgáltatva a családapa vagy a családanya. Szó, ami szó, 1990-től, az úgynevezett rendszerváltástól kezdődően az elvtársat cserélték az úrra, ám a hivatalnokréteg nem változott, és így nem az úr 1948 előtti jelentéséhez tértek vissza, hanem az elvtárs szokásos helyein jelent meg. Az Isten a vallásos nyelvben az 1948 előtti jelentés szerinti metaforikus úr maradt, és nem lett az elvtárs jelentés szerinti metaforikus úr. Elképzelhetjük, miféle katyvasz Úr-Isten jelentéssel közeledhet a Magyar Köztársaság lakosa az imádságok urához. Ezt teszi helyére Döbrentey Ildikó nyelvhasználata, és majd hogy ezt tartom a legfontosabbnak a könyvben. A mindeneket betöltő (az említett repletív), a mindenütt jelenlévő (omnipresens), a mindenható (omnipotens), az érzékelhető emberré lett (megtestesült) nem érzékelhető Isten, az önként emberi időbe zárt időtlen Isten, a végtelenül távoli és felfoghatatlan válik közelivé és megragadhatóvá.

Hogyan?

A középkori filozófiát teljesen lekötötte az analogia entis, vagyis hogy Isten és a többi létező (anyagi dolgok, növény, állat, ember, ember alkotta tárgyak stb.) hasonlóan léteznek, amikor léteznek, de ugyanakkor Isten másképpen létezik, mint az összes többi. Isten és a többi létező között a különbség végtelenül nagyobb, mint a hasonlóság, bár Isten és a többi létező között hasonlóság is található: „A Teremtő és a teremtmény között nem lehet akkora hasonlóságot megállapítani, hogy ne kelljen még nagyobb különbözőséget megállapítani” (Denzinger 806. §. Saját fordítás).

Ha van Isten, akkor az nincs időben és nem érzékelhető. A szavak maguk is érzékelhető jelek, és amiket jelölnek (fogalmakat), azok is érzékelhető tárgyakra utalnak. Mindazt, amit az Istenről mondunk, az érzékelhető (teremtett) világból vesszük (atya, úr, igazságos, jó, szeret stb.), de csak analogikusan vagy metaforikusan állíthatjuk róla, vagyis Isten összes 'neve', összes állításunk róla, mint már érintettük, kizárólag analogikus vagy metaforikus. Lehetetlen Istenről és az érzékelhető dolgokról bármit is azonos jelentéssel mondani, hanem csak analógiával, azaz arányosan, mégpedig végtelenül eltérő arányossággal (l. Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae. Qu. XIII. De nominibus Dei – Isten elnevezéseiről. Art. 1-5 stb.). Feltehetően ugyanerre gondolt az ateistának elkönyvelt svájci író, Peter Bichsel, amikor újságíróknak azt válaszolta: „Hiszek Istenben, de tudom, hogy nem létezik … Isten nem realitás, ő az igazság egy darabja.”

Nos hát Döbrentey Ildikónak másik zseniális újra felfedezése, hogy majd minden imádság bevezetője vagy egy-egy későbbi része analógia vagy metafora, illetve analogikus metafora. Anélkül, hogy érthetetlen skolasztikus eszmefuttatásokba fulladna, szinte belekalapálja az olvasóba a neki teljesen ismeretlen analógia entis világlátását. A klasszikus retorika szabályai szerint az analógiának, illetve a metaforának az az eleme, amivel megvilágítom az ismeretlent, a nehezen hozzáférhetőt, mindennapi életünkből vett, nagyon is ismerős, kézenfekvő, közérthető, mondhatnám – és ez igen-igen fontos –, hogy triviális: „belepte az utat a hó”, óvatosan manőverezgető gépkocsi (25) „ hét legálmosabb órája” „a vasárnap délután három óra” (41), amikor az egész ország a sült krumplit és a rántott húst emészti kábultan, „itt állunk a 2010-es esztendő küszöbén” (39), „a héten Budapesten volt dolgom” (51), „délután hatkor, csúcsidőben” (53), „árvízkárosult … gyermekek arcai” a tévéhíradóban (57), „sütöm a palacsintát” (61). Ezekből a pillanatképekből emelkedik ki mindig valami, ami ezeknél messze több, ugyancsak villanásnyi, de örökkévalót sejtető.

Nézzünk meg egyet, azt, amelyiknél gondviselésszerűen legelőször kinyílt nekem a könyv, amelyik szíven ütött, éppen azért mert annyira ismétlődő napi élmény:

Rend (55.o.)

Uram,
rendezgetem otthon a szekrényemet,
és csodálkozva nézem,
hogy időről időre
milyen összevisszaság uralkodik benne.
Elég egy-két használaton kívüli holmi,
egy-két bedobott pulóver, mellény,
és máris kész a zűrzavar.

Ahányszor benyúlok a szekrénybe egy zokniért, kidől mind a 123 pár, 63 lukas és használhatatlan, nem engedem kidobni, 'erős anyaggya van nekije’, valamire még jó lesz. Ahányszor felnyúlok egy alsónadrágért, bukfencelve leomlik a többi, és vele együtt kidőlnek trikók, pizsamák, törülközők, egyszóval minden, amit a feleségem gondosan glédába rakott. Szóval ezt az analógiát nagyon-nagyon értem. És vele együtt könnyedén megértem, felfogom, megfogom, „amennyire erőmből telik”, az utána következő imát, a felmérhetetlenre, a fel- és megfoghatatlanra irányulást:

Uram, itt, a Te házadban, a Te szeretetedben
hétről hétre kinyitjuk életünk szekrényét,
és csodálkozva nézzük,
hogy már megint összevisszaság uralkodik benne.
Elég egy rossz hír a munkahelyünkről,
egy kórházba került kedves szerettünk,
egy fájó pletyka a hátunk mögött,
és máris kész a zűrzavar.
Máris nem találjuk, ami legjobban kellene:
a lelkünk békéjét.

Ezután akarva-akaratlan, de nem oktalanul, hanem megokoltan elindulok a megvalósítás felé. A János evangélium prológusának szellemében – „az Ige testté lett” – nem maradok a besüppedve a puszta spekuláció mocsarában, ahogy az lenni szokott, hanem – „amennyire erőmből telik” – elhatározom a conversio morumot, erkölcseim, szokásaim megjavítását, a metaniát, azaz megtérek:

Uram, talán ez az a perc,
amikor újra kezdhetünk mindent!
Vehetünk egy nagy levegőt,
és mondhatjuk:
'Nálam mostantól rend lesz!
Kinyithatja bárki a szekrényem ajtaját,
odabenn rendet és békét talál!'
Uram, Veled, a Te erőddel
még erre is képesek vagyunk.
Ámen.

Nos, ezt az egy imát elemeztem, mert csak ezt az egyet olvastam el, a többit nem. Nem azért, mert nem volt rá időm, hanem azért, mert a többit már nem tudtam olvasni. A többit már csak imádkozni tudtam.

Tolle, lege – kiáltotta a kisgyerek Aurelius Augustinusnak, az elkényeztetett 'aranyoska fenségeskének'. Vedd és olvasd! És a későbbi Szent Ágoston vette és olvasta a Szentírást, és megtért. Döbrentey Ildikó imádságaira átírtam ezt a felszólítást: Tolle et non solum lege, sed ora – vedd és ne csak olvasd, imádkozd, hogy rátalálj az 'egész-ség' belső nyugalmára, hogy az üde jelen élvezetében legyen részed (N.B. a jézusi 'nyolc boldogság' nem wellness!), hogy a jövő reménye, sőt elővételezése töltsön el – „quod erit in fine sine fine” – ismét Ágostonnal, ahogy „lesz majd a végén vég nélkül”. „Mert ahol az ember Istennel érintkezik …embersége elégtelen arra, mit kifejezésre kell juttatnia...” – ezek már a teológus Ratzinger szavai szabad fordításban. „Ezért az egész teremtett világot hívja, hogy vele együtt zsoltárénekké változzék”. Döbrentey Ildikó analógiái, metaforái egész világunkat hívja, hogy vele együtt hálaadó énekké, köszönetté változzunk. Annál is inkább, mert a hála ritka erény, Ildikó imádságaiban viszont az Úr mellett a leggyakoribb szó és gondolat a hála és a köszönet. A hálaadó és a köszönő emberkép a méltó válasz a feltétel nélkül és végtelenül szerető, de kizárólagosságot is elváró istenképre.

Hálás vagyok, hogy szólhattam. Köszönöm a figyelmet!